A tagadás lélektana
Van, aki a klímaváltozást tagadja, van, aki „nem hiszi el”, hogy a HIV AIDS-et okoz, mások szerint nem volt holokauszt, megint mások az evolúció létét vonják kétségbe. Pedig a Föld vagy melegszik, vagy nem, és vagy van evolúció, vagy nincs. Elméletileg ezek a felvetések eldönthetők, és függetlenek attól, hányan hisznek bennük, vagy hányan tagadják.
A tagadók szívesen nevezik magukat szkeptikusoknak, holott a kettő igen távol áll egymástól. Egy szkeptikus a tudományos állításokat azok értékelésével közelíti meg, a tagadó viszont a bizonyítékok ellenére továbbra is elutasítja a tényeket, és ezt a hozzáállását általában ideológiai vagy vallásos hite irányítja. A szkeptikus és a tagadó ember a gyakorlatban könnyen elkülöníthető, csak meg kell nézni, mennyire hajlandó valaki új adatok birtokában felülvizsgálni és módosítani a véleményét egy-egy kérdésben. A szkeptikus meggondolhatja magát, a tagadó viszont továbbra is csak elutasításra képes, ezért is nem vezet sehová a velük folytatott vita.
Egyes elképzelések szerint a tagadás a normális emberi gondolkodás velejárója. A legtöbb tagadó átlagos ember, aki aszerint cselekszik, amit helyesnek vél. Bátor elnyomottnak állítják be magukat, akik az átlagemberek ellen irányuló igazság kiderítése, a gonosz hazugság leleplezése ellen összefogó korrupt elit ellen harcolnak.
A tagadás leginkább olyan talajon ütheti fel a fejét, ahol a tudományt bizalom alapján kell elfogadni. Nincs mit tagadni az antibiotikumokon, hiszen egyértelmű a hatásuk. A védőoltásokban azonban már lehet kételkedni. Miért higgyük el, hogy használatukkal megelőzhetőek különféle betegségeket, melyek többségével életünk során még csak nem is találkozunk (éppen a védőoltásoknak köszönhetően).
Seth Kalichman amerikai társadalompszichológus a New Scientist hasábjain úgy véli, némi gondolkodásbeli gyengeség kell ahhoz, hogy valaki képes legyen az akár szélhámosoknak is nevezhető tagadóknak hinni. Szerinte a tagadó mozgalmak felbujtói komolyabb pszichés problémákkal küzdenek, mint követőik. Ezek a „lázítók” szerinte a paranoid személyiség minden jegyét magukon viselik, pl. indulatosak, nem képesek elviselni a kritikát, és meg vannak győződve saját fontosságukról. Tagadó viselkedésük mentális egészségügyi probléma. Azonban sem a „bandavezérekről”, sem a hétköznapi tagadókról nem lehet azt állítani, hogy hagyományos értelemben hazudnának.
Ellenérdekelt cégek sok tagadó mozgalom mögött
Sok tagadó mozgalom indul úgy, hogy cégek próbálnak kételyt elhinteni olyan felfedezésekkel szemben, melyek tevékenységüket veszélyeztetik. Az 1970-es évek óta „divat” bizonyos tudományos kutatóközpontokat pénzelni tudományos eredményekkel szembeni kételyek elhintésére. Nem is olyan meglepő, hogy egyes cégek ily módon próbálják megőrizni piacaikat.
Pedig nem olyan nehéz tagadóvá válni. Az érzelmekre ható anekdoták és a leegyszerűsített gondolkodás azt az illúziót keltik, hogy újra saját kezünkbe vehetjük életünk irányítását. George Lakoff amerikai pszichológus szerint a konzervatívok a haladó szelleműeknél sokkal ügyesebben használják fel az anekdotákat és az érzelmeket, ha meg akarnak nyerni egy vitát. Ez utóbbiak hajlamosak azt hinni, hogy elegendő tény és adat ismeretében mindenki képes helyes következtetéseket levonni. Számukra az anekdoták elfogadhatatlanok, az érzelmekre hatás pedig helytelen. Az érzelmek és az anekdoták ellen azonban nem sokat nyomnak a latban a száraz bizonyítékok. Ráadásul a kutatók dühösen és megvetően reagálnak a tagadásra, pedig ha a saját igazukról szeretnék meggyőzni az embereket, jobban tennék, ha megtanulnák a tagadók nyelvét – mert nagy a tét. A tagadás ugyanis már emberéletet is követelt. Az AIDS kiváltó okának tagadása kb. 330 000 áldozatot szedett Dél-Afrikában.
Információs zuhatag
Bármilyen hamis állítás könnyen elterjedhet, ha hihető. Mi több, nagyon könnyen beépülhet a köztudatba. Ennek egyik oka az, hogy a világ eseményeinek megértéséhez hajlamosak vagyunk lerövidítve gondolkodni; a másik, hogy ritkán vesszük a fáradságot a hallottak igazságtartalmának ellenőrzésére. Így aztán ha elegendően hisznek benne, bármilyen hazugság hamar szárnyra kaphat, és gyorsan elterjedhet. Egy idő után a tudományos bizonyítékokat „legyőzi” az egyre jobban elterjedő vélemény.
Ezt az információs zuhatagnak nevezett jelenséget először 1993-ban írta le egy amerikai közgazdász. Ilyen zuhatagok irányíthatják a YouTube videóktól az orvosi beavatkozásokig szinte bárminek a népszerűségét. Emiatt hihetnek egyre többen egy hazugságban, csak mert mások is hisznek benne. A hatást pedig az internet úgynevezett „visszhangkamrája” felerősíti. Soha nem látott iramban terjedhet el bármi a világhálón, és sokkal könnyebb útjára is bocsátani. Sokszor a média is szerepet játszik a zuhatagjelenségben. Attól, hogy valamit tízszer hallunk, még nem jelenti azt, hogy tíz új információt kaptunk, azonban minél gyakrabban hallunk valamit, annál hajlamosabbak vagyunk elhinni, hogy az igaz is.
Fel lehet venni a harcot a hazugsággal?
Vajon fel lehet venni a harcot a hazugságok terjedésével? Két amerikai kutató ezt a jelenséget a diákok hibás és korrigált információt tartalmazó szövegértésének az értékelésével vizsgálta. Kísérletük is azt igazolta, hogy, természetünknél fogva, hajlamosak vagyunk olyan információkat észrevenni és elhinni, melyek megfelelnek előítéleteinknek, a többit általában figyelembe sem vesszük. Egy másik felmérésből az derült ki, hogy egyes korrekciók inkább negatív hatásúak. Még nem világos, miért „sül el a puska néha visszafelé”, ám magyarázatot adhat arra, hogy a tagadás feltartóztatására tett kísérlet miért ér el gyakran épp ellenkező hatást.
Kalichman úgy véli, a tudomány művelőinek inkább kutatásra kéne fordítaniuk az idejüket és nem hiábavaló vitákra, hiszen ezek csak a tagadókat erősítenék. Ráadásul nem is hatékony módszer, hiszen csak a tudománnyal szembeni cinizmust erősíti, és a tudományos és az orvosi hatóságok elleni bizalmat gyengíti. Edward Skidelsky angol filozófus szerint viszont az a tény, hogy a tagadók csapata egyre nő, minden liberálisan gondolkodó embert fel kellene rázzon, és sokkal több eszmecserére lenne szükség, nem pedig kevesebbre.
Néha a feladás segít
Mit lehet kezdeni a tagadókkal, ha az összes felhozott érv ellenére mégsem sikerül meggyőzni őket? Nos, adott esetben akár fel is lehet adni a küzdelmet. Ez néha segít, és kifogja egy-egy mozgalom vitorlájából a szelet. Máskor azonban hatástalan. Ilyen esetekben örök éberséggel kell fizetni a szabadságért és az igazságért. Bár mindenkinek jogában áll a butaságban hinni, sokan vélik úgy, hogy aki tisztában van a tényekkel, annak igenis kötelessége minden lehetséges fórumon kiállni – akár a tagadók elé –, és türelmesen, hangosan ismételni a bizonyítékokat.
Sosem nyomhatjuk el azonban senkinek a hitrendszerét, mert lehet, hogy mégis a tagadóknak van igazuk, és mi tapostuk sárba az igazság egy részét. Elképzelhető, hogy valóban tévednek, de amikormegvizsgáljuk érveiket, új igazságot fedezünk fel. Rájöhetünk arra is, hogy hibás a gondolkodási mechanizmusunk, és az új elemzési folyamat során fejleszthetjük gondolkodási képességeinket.
Lényeges szempont az is, hogy a tudomány területén sosem lehetünk birtokában az abszolút igazságnak, ezért mindig figyelnünk kell arra, hogy az új adatok ismeretében nem kell-e változtatnunk elméleteinken. Amikor pedig valaki olyankor toleráns, amikor egy valamiben hívő többséghez tartozik, később azt jelentheti, hogy esetleg majd őt is jobban tolerálják, ha egy szkeptikus kisebbségbe kerül. Ha megvalósul az eszmék cenzúrája, az bármikor ellenünk is működésbe léphet.
