Mint amikor hirtelen megszűnik egy kínzó fájdalom – írta le érzését egy amerikai kutatóintézet vizsgálatában részt vevő beteg, amikor a gépet bekapcsolták. Depressziós volt, és betegségét már sokféle gyógyszerrel, sőt elektrokonvulzív terápiával (elektrosokkal) is próbálták enyhíteni, mindhiába. Ezek után kérték fel, mint nem kezelhetőnek vélt depresszióban szenvedő beteget, hogy további kilenc társához hasonlóan egyezzen bele: a tudományos etikai bizottság jóváhagyása után nála is kipróbálják a DBS-nek nevezett módszert (a mély agyi ingerlést). Tízük közül négyen számoltak be pozitív élményekről: a szoba mindjárt a kezelés kezdetén világosabbnak tűnt számukra, és úgy érezték, életerejük visszatér.

A gép, amelynek bekapcsolása négyükre ilyen kedvezően hatott, nem új találmány – az első mély agyi stimulációt Franciaországban végezték 1987-ben. Azóta a masina Parkinson-kóros betegek tízezreinek panaszait enyhítette. A készülék elektromos impulzusokat bocsát ki, amelyek vékony elektródokban végződő huzalokon át az agyba vezetnek. Az elektródokat műtét során „szúrják” be abba az agyterületbe, amelynek szerepet tulajdonítanak a kórkép kialakulásában. A nagyfrekvenciás gyengeáram-impulzusok kioltják az agy kórosan túltermelődő saját impulzusait. Elektromos csend lesz az eredmény vagy legalábbis lecsendesedik a „belső dübörgés”. Ennyi áll a hirtelen beálló kedvező hatás mögött – gondolták a kutatók. Ám az eddig sem mindennapi történet más, még izgalmasabb irányba kanyarodott.

2010-ig közel 60 000 ilyen stimulátort ültettek be világszerte. Eleinte csak a Parkinson-kór tüneteinek enyhítését várták tőle, és csak az utóbbi évtizedben próbálják más agyterületek ingerlésével kiterjeszteni az alkalmazási körét. 2005 óta – ekkor kezdték sikeresen kezelni vele a depressziót – a pozitron-emissziós tomográffal (PET) végzett vizsgálatok kiderítették, hogy a depresszió esetében ingerelt agyterület (a Brodmann 25-ös régió) stimulálásakor a távolabb elhelyezkedő homloklebeny egyes részein is megváltozott az agyműködés. A DBS tehát nem kizárólag azt az agyterületet befolyásolja, ahová az elektródokat beültetik – a hatás régiókat ível át, távoli területeken mutatkozik, míg a közbeeső szakaszok érintetlenek maradhatnak. Thomas Schlaepfer bonni neurológusprofe sszor sz erint egyre kevésbé tekintünk egymás mellett működő régiók „gyűjteményeként” az agyra, hanem inkább olyan összetett hálózatként nézzük, amely a pszichiátriai kórképek esetében valahol megszakad. A DBS ezt a működésében gátolt hálózatot állítja helyre – véli a professzor.

A tíz depressziós beteggel végzett vizsgálat, amelyről a Biological Psychiatry című szakfolyóirat számolt be májusban, megerősíti ezt az elképzelést. A Helen Mayberg (Emory University, Atlanta) vezette munkacsoport az elektródokat az accumbens magnak nevezett területbe operálta be, de hét beteg esetében a PET kimutatta, hogy ez a mag (tehát az elektród közvetlen környéke) nem reagált az ingerlésre, a távoli Brodmann 25-ös régió viszont igen. A két agyterület közötti kapcsolat tehát egyértelmű.

De mi adja a betegek közötti különbséget? Az egyévnyi kezelést követő kontrollvizsgálat idején mindannyiuk állapota jobb volt: újra dolgoztak, barátságokat kötöttek, hobbijuknak hódoltak, ami egy évvel korábban mind lehetetlen volt számukra. Egyesek azonban sokkal nagyobb mértékben javultak a többieknél. Ha előre tudhatnánk, kinél várható kiváló vagy épp elhanyagolható hatás, sokakat megkímélhetnének az orvosok a betegek megítélése szerint egyáltalán nem fájdalmas, de sokszor hosszadalmas és fárasztó elektródbeültető műtéttől. Magát a stimulációt a betegek nem érzik, a legtöbb esetben mellékhatásokkal sem jár, de ha a hatás gyenge, talán mégsem éri meg a procedúra. Akinél viszont tudják, hogy használni fog, azt az orvosok könnyebben rábeszélhetik az új életet jelentő beavatkozásra.

Annak feltárására, hogy mi a különbség a DBS-re ragáló és nem reagáló betegek agyi felépítése között, a kutatók funkcionális MR-vizsgálattal azt nézték meg, mely agyi területek működése változik egyszerre az agyi stimulálás bekapcsolásakor. Más szóval azt: melyik régió melyikkel áll kapcsolatban. A DBS hatására javuló állapotú depressziós betegeknél a Brodmann 25 ingerlésére a homloklebeny bizonyos része is ingerületbe jutott. Nem így a kevésbé reagá lóknál, akiknél egy teljesen más régió, az amygdala, a félelem és az érzelmek feldolgozásának helye „ébredt fel”. Ha ezt az eredményt a későbbi (több beteggel végzett) tanulmányok megerősítik, azt mondhatjuk, hogy az emberek ebből a szempontból határozottan két csoportra oszthatók.

Az eredmények nagy előrelépést jelenthetnek a pszichiátriában. Az elme betegségeit ma még a tünetek, vagyis szubjektív megítélés alapján diagnosztizálják, bár sokan szeretnék ezt biológiai alapokra helyezni. Az agyi hálózatok feltérképezése és a „szakadási” pontok felismerése közelebb visz az objektív, bizonyítékon alapuló kórmegállapításhoz. A mentális betegségek agyhálózati szintű megközelítése – amelyhez a DBS vitte közel a szakembereket – egyelőre inkább csak a kutatókat foglalkoztatja, de az előrehaladásról beszámoló képviselőik remélik: mihamarabb eléri a gyakorló orvosokat is. Ahogy Helen Mayberg fogalmazott: „Robbanásra van szükség a pszichiátriában, és ehhez a DBS adja a szikrát”.

Lecsendesedik a belső dübörgés