galéria megtekintése

Vigyázz, Chile, jön a Farkas!

2 komment


Hegyi Iván

Nagy a gyanúm, hogy 1967 decemberében többen hallgatták a labdarúgó-válogatott dél-amerikai túrájáról érkező rádióhíreket – mondjuk, a karácsonyi vásár hazai slágercikkén, a Velence de Luxe asztali készüléken –, mint ahányan kimentek a Margitszigetre, hogy megtekintsék Kerényi Jenő szobrászművész Furulyázó lány című alkotását, amelyet a főváros sűrű hóesésben, mínusz hatfokos hidegben volt szíves átadni a budapesti közönségnek.

Érdemes nyomban hozzáfűzni: két válogatott portyájáról számolhattak be a Kossuth és a Petőfi adón. Az A csapat Brazíliában, a B együttes Kolumbiában kezdett, s mindkét garnitúra több tízezer kilométert tett meg, mire hazaérkezett. A legjobbak késtek is: csak karácsony első napján futottak be, miután Rio de Janeiróból Lisszabonba, onnan Madridba, aztán Frankfurtba, majd Bécsbe repültek, és az osztrák fővárosból busszal gördültek a futballszövetség Népköztársaság útjai (Andrássy úti) székháza elé. Addigra Párizsban kihirdették: a France Football európai Aranylabdáját Albert Flórián nyerte el.

A „császár" itthon értesült a különleges elismerésről, miután sérülése miatt nem utazhatott el Dél-Amerikába. Nem játszhatott már az FTC–Liverpool Vásárvárosok Kupája-párharc első mérkőzésén (1-0) sem, amelyet egy nappal az előtt rendeztek, hogy az A együttes útra kelt. Illovszky Rudolf szövetségi kapitány azért is izgult a Népstadionban, nehogy még valaki lerobbanjon, mert már nem számíthatott – Alberten kívül – a két angyalföldi Kálmánra, Ihászra és Mészölyre sem. Ezzel együtt csak a kapusokat válogatta vidéki klubból – a korábban az MTK-ban, majd a Vasasban védő Gelei Józsefet a Tatabányából, az utóbb Angyalföldre igazoló Tamás Gyulát a Diósgyőrből hívta meg –, a mezőnyjátékosokat három fővárosi egyesületből jelölte ki.

 

Káposzta Benő, Sóvári Kálmán, Göröcs János, Bene Ferenc, Dunai Antal és Zámbó Sándor az Újpestet, Mátrai Sándor, Páncsics Miklós, Szűcs Lajos, Rákosi Gyula és Varga Zoltán a Ferencvárost, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső és Farkas János a Vasast képviselte. A XIII. kerületiek közül Puskás Lajos járta meg a legjobban: a csatár 1967 februárjában – sérülése miatt – nem vehetett részt a chilei Hexagonal tornán, amelyen a piros-kékek legendás diadalt arattak, az év végén pedig az A válogatott keretéből maradt ki, noha a bajnokságban húsz gólt szerzett. (Az NB I-es mesterlövészek listáján Dunai II harminchattal volt az első, Albert huszonnyolccal a második, Bene huszonkettővel a harmadik, Farkas tizenkilenccel az ötödik.) Igaz, a hatvanas évek hazai Puskása nem temetkezett önsajnálatba: mindjárt a B együttes első dél-amerikai találkozóján – a bogotai Millonarios 4-0-ás legyőzése alkalmával – gólt szerzett, mint rendesen...

Amikor nem Dél-Amerikában teleltek (balról jobbra) Ihász Kálmán Farkas János, Menczel Iván, Puskás Lajos
Petrovits László / MTI

Illovszky gazdag készletből szemezgethetett, mégis gondok gyötörték, mert lemondott edzőként soha nem irányított csapatot. Márpedig az után, hogy Csanádi Árpád, a sporthivatal elnökhelyettese az NDK–Magyarország Eb-selejtező (1-0) alatt feltette a kérdést: nem kellene-e a hét éve a „keletnémet" fővárosban dolgozó Sós Károlyt hazahozni, a felvetésről persze pillanatokon belül értesülő Illovszky nyomban eldöntötte, távozik a kapitányi posztról. Amúgy az a lipcsei meccs nem osztott, nem szorzott: a közkedvelt Rudi bácsival addig veretlen, sőt döntetlent is csak kilencből egyszer játszó válogatott kronológiailag elsőként jutott az ­Európa-bajnokság legjobb nyolc csapata közé (éppen az NDK itthoni 3-1-es legyőzésével).

Az illetékes elvtársak még bíztak benne, hogy Illovszky megmásítja elhatározását, ezért sem siettették Sós visszaköltözését, ám a nemzetközi nagymester már elszánta magát: lamentálás nincs, lelép a színről. Viszont Dél-Amerikában még övé volt a felelősség...

Ráadásul két vereséggel kezdődött a turné. Az FC Coritibától elszenvedett 0-1-et még magyarázni lehetett a harmincórás utazással és az átállás nehéz­ségeivel, ám a Mexikó válogatottja elleni 1-2 már megjegyzéseket váltott ki idehaza. Senkit nem érdekelt, hogy a vendéglátók futballistáit 100 ezer néző buzdította a mexikóvárosi Azték stadionban, noha a találkozó nem hivatalos válogatott mérkőzés volt.

Hogy miért nem nyilvánították hivatalossá, ahhoz 1961-ig kell visszanyúlni. Akkor ugyanis Santiagóban 5-1-es vereséget mért a válogatottra a chilei csapat, és attól kezdve az MLSZ-ben igyekeztek kitérni az elől, hogy az annak idején egymást követő latin-amerikai túrákon szövetségi nyilvántartásba kerülő meccseket játsszon a nemzeti együttes. Így a mexikóiakkal Guadalajarában vívott visszavágó is nem hivatalos minősítéssel kapott helyet a krónikákban, de a reváns valóban elégtétellel járt, mivel honfitársaink – Dunai II és Bene góljával – 2-0-ra nyertek. Dunai amúgy csak Albert sérülése miatt tarthatott a kerettel, jóllehet nem csupán magyar gólkirály, de európai ezüstcipős is volt. Ez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy addig akár csak egyszer is szerepeljen a válogatottban... Hivatalosan további másfél évet kellett várnia a debütálásra: 1969 májusában, a csehszlovákok elleni 2-0-ás vb-selejtezőn mutatkozott be az A csapatban. (Naná, góllal.)

Aki miatt nem tudott bekerülni, az Farkas János volt. Az angyalföldi extraklasszis a már említett 3-1-es NDK-meccsen ugyanúgy triplázott, ahogyan egy évvel korábban az osztrákok ellen (szintén 3-1), és ugyancsak teleíratta a nevével a Népstadion eredményjelző tábláját a franciák 4-2-es legyőzése alkalmával. Ez utóbbi találkozó harmadik percé­ben, 0-0-nál Mészöly büntetőt rontott. Majd így válaszolt a négygólos Farkasnak, aki azzal froclizta őt, hogy már tizenegy méterről sem lát el a kapuig: „Te, pupák, inkább köszönd meg, hogy szándékosan kihagytam, mert nem akartam belerondítani a sorozatodba..."

A hosszú dél-amerikai előadókörút újabb állomásán megint Farkas került a középpontba. A helyszín Santiago volt, ahol – mint tudjuk – az év elején hódított a Vasas (meg gólkirályként ő maga), és ahol hat esztendővel korábban, az 1-5-ös drámát követő Chile–Magyarország találkozón (0-0) Mészöly és Farkas bemutatkozott a címeres mezben. A csatár 1967 decemberében csupán negyvenkilenc percet töltött a pályán, mert aláfordult a bokája. (Nála csak kicsivel járt jobban Carlos Robles, a chilei játékvezető, aki a hetvenkettedik percben combizom-húzódást szenvedett, így a hajrára honfitársa, Mario Gasc ugrott be helyette.

Figyelemre méltó: a magyarok nem húzódoztak a chilei sporttársaktól, és – a sérülésen kívül – nem is volt velük semmi baj.) Farkas – mintha sejtette volna, hogy „rövidített játék" vár rá – hallatlan buzgalommal kezdte rohamozni Juan Olivares hálóját, s egy félidő alatt mesterhármast ért el. A negyedik percben Mathesz Imre beívelését fejelte be; a harminckettedikben éles szögből rajzolta a labdát a „rövid" sarokba, miközben a megtévesztett kapus azt gondolta, beadás következik; majd egy perccel a szünet előtt Bene passzát zúdította a bal felsőbe. Triplájával 3-2-re vezetett Leonel Sanchez, a 85-szörös válogatott, vb-bronzérmes chilei balszélső ellen, aki előbb szabadrúgásból lőtt nagy gólt, aztán a felső lécet találta el és a visszapattanót küldte a helyére. Mivel ebben a szakaszban a „nullszoros" válogatott Dunai, illetve Carlos Reinoso is beköszönt, a szünetben 3-4 állt a táblán!

Majd Illovszky kiborult, mert az utóbb rákbetegségben, alig negyvenegy éves korában elhunyt Roberto Hodge távoli lövését Gelei lábbal akarta menteni, de a talpa alatt a kapuba suhant a labda. A tréner nyomban lehívta a pályáról a vétkest, pedig
a helyette beküldött Tamásnak Mexikóban úgy megfájdult a dereka, hogy mozdulni is alig tudott szegény... A szakvezetőt efféle apróság nem érdekelte, a kispadról nagy nehezen felálló cserekapust pedig meggyógyította a varázslatos santiagói pázsit, azon ugyanis pályafutása legjobb produkcióinak egyikét nyújtotta. A háló őrének főszerepe volt abban, hogy a finisig 4-4 maradt az állás, aztán a végjátékban a jobbhátvéd Káposzta felment, és beíveléséből Bene – fejessel – elrendezett mindent (5-4).

A lefújás után az 55 ezer néző még percekig ünnepelte a nagyszerű mérkőzést játszó két csapatot,
a másnapi chilei újságok pedig nem győzték magasztalni hazánk fiait. A La Tarde azt írta: „A magyarok századszor is bizonyították kivételes tudásukat. Több olyan játékosuk is van, aki el tudja dönteni a mérkőzést. Most éppen Farkas vert meg bennünket." A La Nacion így értékelt: „Varga új, de máris fényesen ragyogó csillag, Farkas továbbra is kiszámíthatatlan gólzsák." A Népsport szerint „Varga Zoltán kiemelkedett a mezőnyből", és a lap azt is megemlítette: „Göröcs Jánosnak két napja gyomorrontása van, ezért ő hamar kifáradt". Az ömlengéstől mindig tartózkodó Illovszky ezúttal nem mulasztott el dicsérni: „A csatársor teljesítménye minden várakozást felülmúlt."

A portya záró mérkőzésén (3-3 a Boca Juniors­szal) a támadójátékra szintén nem lehetett panasz, gondot okozott viszont, hogy Molnár és Fister nem kapott argentin vízumot, ezért a beutazás másnapján el kellett hagynia Buenos Airest. Honfitársaink nemes bosszút álltak: a másfél hónappal később az Argentínába látogató Vasas nyerte Mar del Platán a nemzetközi tornát úgy, hogy a Világ Kupa-védő Racing Clubot 3-1-gyel, a River Plate-et 3-0-lal intézte el. (Fister mindkét meccsen, Molnár csak a másodikon játszott.) Az újabb dél-amerikai turnéra az először a chilei Octogonal tornára hivatalos – a nyolc­csapatos vetélkedőn a negyedik helyet megszerző – piros-kék együttes január 9-én utazott el.

Azon a napon az FTC ismét 1-0-ra nyert a Liverpool ellen, de már az Anfield Roadon. Az aranylabdás Albert változatlanul sérült volt; a gólt dublőre, a „kis Flórinak" becézett Branikovits László érte el. Ahogyan a River Plate-tel szemben az újonnan igazolt Menczel Iván villogott: a Tatabányáról szerződtetett középpályás a három Vasas-gólból kettőt szerzett. Hogy a harmadikat ki jegyezte, azt kitalálják egyhamar.

F-fel kezdődik , s-sel végződik, és a félelmetes ragadozónál is veszedelmesebb volt...

CHILE–MAGYARORSZÁG 4-5 (3-4)

 Nem hivatalos válogatott mérkőzés, 1967. december 13., Santiago, 55 000 néző. Jv.: Robles (chilei), majd a 72. perctől Gasc (chilei). Chile: Olivares – Berly, Quintano, Adriazola (Humberto Cruz, 46.), Herrera (Rodriguez, 46.) – Hodge, Prieto – Osvaldo Castro, Reinoso, Fouilloux, Leonel Sanchez. Magyarország: Gelei (Tamás, 53.) – Káposzta, Páncsics, Szűcs, Sóvári – Mathesz, Göröcs – Bene, Varga Zoltán, Dunai II (Molnár, 72.), Farkas (Rákosi, 49.). Gól: Farkas (4., 32. és 44.), Dunai II (15.), Sanchez (17. és 26.), Reinoso (38.), Hodge (50.), Bene (82.).

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.