Két további vereségünk mellett tisztán emlékszem még egy Nelinho nevű brazil jobbhátvédre, aki a bronzmeccsen jobbról, jobb külsővel akkora gólt lőtt az olasz Dino Zoffnak, hogy a labda nemcsak a teljes talján védelmet, de fél Buenos Airest is megkerülte mielőtt a sarokba csapódott. (Négy évvel később kiderült, a Dinók kora még nem járt le, az olaszok világbajnokok lettek, nyolc év múlva pedig kiviláglott, hogy Brazíliában valami népszokás lehet ez a jobb-bekk is lőjön kapura néha, mert az addig soha nem látott Josimar első két válogatottságán kétszer is úgy találta el a labdát, ahogy az emberiség 99 százaléka életében egyszer sem.) De – ellentétben Josimarral – ne szaladjunk annyira előre...
Nyolcvankettőben az a megtiszteltetés ért, hogy „kiemelkedő rajtitkári munkámért" egy hetet a csillebérci úttörőtáborban tölthettem. Persze az ünnepélyes zászlófelvonás épp a továbbjutásunkról döntő magyar–belga meccs első félidejére esett. Felhasználván az akkori csúcstechnikát – nem, nem mobil applikáció: Szokol rádió – Novotny Zoltán után néhány másodperccel én is felordítottam, hogy góóól, előbb általános döbbenetet, majd artikulálatlan üvöltést kiváltva. S bár a gólt a válogatottban életében először és utoljára eredményes Varga szerezte, ez nem volt kacsa! Aztán Pfaff, a bűvös bálvány büntetlenül buktatta Fazekast, az egyenlítő Czerniatynski nevét pedig már az előtt elátkoztam, hogy rendesen ki tudtam volna mondani... És még a Zico-, Falcao-, Socrates-féle briliáns brazilok is fejre álltak, noha ez valóban csak nevében volt Junior-válogatott.
„Jöhet muszka, gall avagy Kanada, aprófát hasít belőlük Garaba" – idézet az 1986-os Rádiókabaréból. Tegyük hozzá: a szovjet csapat ellen a mieink játéka tényleg kabaréba illő volt, a 0-6-ot nemcsak terjedelmi okokból nem ragoznám, és a nyomdával sem akarok kiszúrni Irapuato nevének többszöri említésével. (Mondjuk, Nezahualcoyotlban is rendeztek csoportmeccseket, Guadalajarában meg kiestek pótmagyarjaim, a brazilok...)
Gyermekéveim ezzel véget is értek, mire én nagykorú lettem, a magyar futball már nem volt az. Az idén sem azt találgatja a világ, hogy a nyitómeccsen Neymart Vanczák vagy Heffler tudná inkább megállítani, hanem azt, hogy a horvátok közül Srna vagy Vrsaljko, pedig előbbi kettőt mennyivel egyszerűbb lenne kimondani...
Különben engem a sárga láz megfertőzött, 1994 óta tudom, hogy Dunga neve Kukát jelent, de az elől játszó két „ törpe" Tudor (a vb legjobbja, Romario) és Vidor (a torna ideje alatt gyermeke születését ringató gólörömmel ünneplő Bebeto) emelte Brazíliát negyedszer is óriássá. Aztán 2002-ben kiderült, ha villog az R – legyen Ronaldo, Rivaldo vagy akár Ronaldinho –, az nem televíziós lassítást jelent... Azóta Brazília nem került igazán Rivaldo-fénybe, s bár a vb-ken klasszisai és klasszikusai közül Picasso vagy Mozart soha nem játszott, Leonardo vagy Socrates igen, most pedig Dantén a sor.
Kezdődjék az Isteni (szín)játék!
