- Az ön szerepe megkerülhetetlen ebben: a Testnevelési Egyetem tanszékvezetőjeként és a Magyar Úszó Szövetség szakmai alelnökeként szolgálta az épek, míg szövetségi kapitányként a paraúszók előkészületeit.
- Már nyolc éve irányítom a fogyatékkal élő úszók sportját, és ennek minden percét élvezem. Itthon ez szinte ismeretlen terület, sok kibeszéletlen probléma van a parasportolók kapcsán, holott rendkívül komoly szakmai munka zajlik náluk. Még azzal együtt is, hogy úgy érzem: az élő televíziós közvetítések révén az idei találkozó meghozta az áttörést a magyar társadalomban. Meglepően sok pozitív visszajelzést kaptunk a paralimpiáról, amely nyugaton már régóta népszerű versengés.
- Hogyan adódott a lehetőség, hogy a parasportolókkal is foglalkozzék?
- Edzőként már régóta dolgozom paraúszókkal, aztán 2008-ban Becsey János (kétszeres paralimpiai bajnok úszó, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökségi tagja – a szerk.) ösztönzésére pályáztam meg a szövetségi kapitányi posztot. Érdekes új kihívásnak tetszett, és nem is csalódtam. Volt tapasztalatom, s úgy gondoltam, az épeknél bevált szakmai rendszer egy részét át lehet ültetni a parasportba is.
- Így is történt? Mennyiben más jellegű a két tevékenység?
- A módszerek egy részét valóban sikerült integrálni, de új utakat is kellett keresni. A felfedezés meglehetősen izgalmas volt.
Rió egyetlen magyar paralimpiai bajnoka, Tóth Tamás felkészülését is segítette, a többi közt egy floridai edzőtáborozás során.
- Meglepte, hogy a versenyző hátúszásban nyert és nem gyorson, miként azt várni lehetett?
- Tamás Londonban két ezüstérmet is szerzett gyorson, így mindenki abban várta tőle az aranyat. Pedig már lehetett tudni, hogy az utóbbi években romlottak az eredményei ebben az úszásnemben, és jól jött ki az edzőváltásból, hiszen új trénere, Horváth Péter maga is háton volt világklasszis. Tóth pedig sokoldalú és nyerő típusú sportoló: eltökélte, hogy olimpiai bajnok lesz, és valóra is váltotta az álmát.
