Ahhoz képest, hogy a Löwen elleni nyolcad-, majd a Kiellel szembeni negyeddöntőn egy órával a mecscs előtt szinte mozdulni sem lehetett az újszegedi csarnokban, a bajnoki finálé második találkozóját megelőzően a két csapat játékosain és hivatalosságain, valamint néhány „melegítő” újságírón kívül senkit nem lehetett látni az arénában. Persze a csendesebb előkészületeknek több oka is volt: a hétköznap délutáni időpont, a Tisza-parton (is) tomboló 32 fokos kánikula, nem utolsósorban pedig az, hogy a legelvetemültebb szimpatizánsokat leszámítva – az otthonában hat góllal győztes Veszprém erejét elismerve – alig-alig akadt csongrádi drukker, aki komolyan bízott volna a házigazda egyenlítésében.

Ritka pillanat: itt megállítják Ilicset, a szerb átlövő 14 gólt dobott Szabó Miklós

A kezdő sípszóra természetesen így is majdnem megteltek a tribünök, s addigra a „fél város” párás szemmel rögzítette, hogy a műsorközlő utoljára köszönti hazai pályán a gárda leghűségesebb tagját, a csapatkapitány Vadkerti Attilát, aki felnőttjátékosként soha nem szerepelt másutt, csak a Szegedben. Aztán viszont hamar odalett az áhítat, mert a hetedik percben – a szegediek horvátja, Blazevic könyököse nyomán – kis híján tömegverekedés tört ki a pályán: ha a vendéglátók svéd balszélsője, Källman nem fogja le a bakonyiak szerb átlövőjét, Ilicset, akkor vér folyik a parketten...

A hokis jelenetek után azért kézilabdáztak is a felek, s jó ideig egymás nyakán lihegett a két társaság (8:8). Negyedóra múltán azonban a szegedieket kizökkentették a folytonosan fortyogó indulatok, olyannyira, hogy tíz percig képtelenek voltak Mikler hálójába találni. Nem úgy a mind határozottabb rivális, amely – az amennyire dühös, annyira eredményes – Ilics vezérletével lényegében eldöntötte a meccs, s egyben a bajnoki cím sorsát. A magyar bajnokság alighanem legjobbja képtelen volt hibázni, s jórészt neki volt köszönhető: csapata félóra elteltével úgy vonulhatott az öltözőbe, hogy a nagytáblán 10:17 állt...

Bár a Szeged játékosai összeszorított fogakkal küzdöttek a folytatásban, ráadásul a 40. percben három gólra felzárkóztak (17:20), a továbbiakban – amikor a hazaiak szurkolói már éppen beleélték volna magukat, hogy hátha... – a Bajnokok Ligája jövő hét végi, kölni négyes döntőjére trenírozó dunántúliak rendre lehűtötték a kedélyeket. Az utolsó másodpercekben a Nagy László „invitálására” pályára lépő Vadkerti szépített, így a Veszprém végül „csak” 31:29-re – valójában ennél sokkal simábban – nyerte az NB I fináléjának második mérkőzését, s ismét elhódította a bajnoki címet. Sorozatban nyolcadszor, 1985 óta összességében huszonharmadszor.

Akárhogyan is nézzük: nagy szám, na!