De maradjunk a magyaroknál. A helsinki találkozó azért került a második helyre, mert az volt az egyetlen mérkőzés, amelyen végig Dárdai Pál (Pintér Attila, Bernd Storck) jelöltjei dirigálták a játékot.
A győztes gólt ugyan csak a finisben lőtte az időközben „elfelejtett” Stieber Zoltán, ám az 1-0-ás magyar győzelem jogosságához nem fért kétség.
A többi meccsen kivétel nélkül billegett a léc.
Még Feröeren és a szigetlakókkal szemben itthon is. Odakinn (1-0) 62:38 volt a labdabirtoklási arány – nem „ide” –, míg az Üllői úton (2-1) a szünetben jogosan vezetett az ellenfél, amelyet a második félidőben, 1-1-nél jogtalanul fosztott meg egy tizenegyestől az osztrák–magyar barátságot megejtő gondossággal ápoló Robert Schörgenhofer játékvezető.
Ehhez a mérkőzéshez tartozik, hogy Athénban megkérdeztem néhány honfitárs kollégámat, szerintük ki volt a kvalifikációs sorozat három legjobb magyar játékosa. Elsőként határozottan Király Gábort említette mindenki, másodikként – kevésbé határozottan – Fiola Attilát... Harmadik, akárhogyan törték a fejüket, nem került elő. Magam Böde Dánielt juttatom a „bronzéremhez”, mert – noha csak egy (őszi) meccsen csinált tavaszt – az első volt, aki két magyar gólt ért el a selejtezőszériában. Amúgy addig egy meccsen az egész csapat nem szerzett kettőt... (Azóta Németh Krisztián is duplázott, de Athénban – a páros mutatvány ellenére – 4-3-ra kikapott az együttes.)
A dominanciához, pontosabban annak hiányához tartozik még, hogy a finnek ellen idehaza (1-0) és az északírekkel szemben Belfastban (1-1) honfitársaink nem tudták megőrizni a labdát, a pályát a mérkőzés nagy részében uralta a labdaművész-együttesnek túlzásnak sem nevezhető ellenfél.
Igaz, az északírek az utolsó pillanatokban egyenlítettek, de fölényük közben olyan góllal jutott előnyhöz a magyar csapat, amelyet a lyukas kezű Michael McGovern kapusnak köszönhetett a kiejtett labdát másfél méterről a kapuba segítő Guzmics Richárd.
Onnan nem volt kunszt a hálóba találni, s általában: a magyar együttesnek sem kellett sokat mutatnia ahhoz, hogy a csoport harmadik helyezettje legyen. A csapatnak csupán az f betűs vetélytársakat, a feröerieket meg a finneket sikerült legyőznie, s valószínűleg a harmadik pozíció sincs meg, ha az első kalapból az F jelzésű hatosba sorolt görögök akár csak közepesen szerepelnek. Fejlődés – mint a magyar futball egészében – nem látható, pusztán annyi változott, hogy több résztvevője lehet a kontinenstornának; e tekintetben a mindmáig utolsó Eb-szereplés óta a mostani garnitúra volt a legkedvezőbb helyzetben.
Kár, hogy Michel Platininek, a korábbi extraklasszis francia futballistának, az európai szövetség újabban korrupcióval gyanúsított fejének vagy három elődjének, az olasz Artemio Franchinak, a francia Jacques Georges-nak és a svéd Lennart Johanssonnak nem jutott korábban az eszébe a huszonnégy csapatos Európa-bajnokság.
Régebbi létszámemelés esetén, fogadom, nem telt volna el négy évtized magyar részvétel nélkül.
(Hétfő este Kijevben Spanyolország 1:0-ra legyőzte Ukrajnát, ami kizárja, hogy Ukrajna megelőzze Magyarországot a csoportharmadikok között. A magyarok pillanatnyilag 15 ponttal vezetik a csoportharmadikok ranglistáját, de ez változhat, ha a kedden finiséhez érkező A-csoportban Törökország hazai pályán begyűjti a három pontot a már Eb-résztvevő Izland ellen, és Kazahsztán idegenben felülmúlja Lettországot. A novemberi pótselejtező sorsolását vasárnap tartják. – A szerk.)
