– Mondhatnám, hogy mázlim volt, de nem szokásom mellébeszélni: a jó játékosok közé tartoztam. Pszichikailag is. Arra törekedtem, hogy tetsszem inkább pimasznak a pályán, de még véletlenül se húzzam össze magam. Az NDK-ban marionettfigurák voltunk, a személyiséget kiölték belőlünk. Amint nyugati vetélytárssal találkoztunk, az ellenfélről már a játékoskijáróban lerítt: összehasonlíthatatlanul több az önbizalma.
– E – nevezzük így – keleti betegséget egyik pillanatról a másikra le lehetett vetkőzni? Egyáltalán: ez nem olyan adottság, amely az ember szándékától függetlenül mindenkivel vele marad?
– Nem. A személyiséget fejleszteni lehet.
– Nálunk ez negyedszázad alatt nem sikerült.
– Én is azt hiszem. Úgy tapasztalom, a magyar futballisták rettegnek a hibától. Az Üllői úton nem győzöm elmondani: bárki követhet el hibákat, de azokat már a megtörténtük pillanatában el kell felejteni. Akinek a testbeszédéből leolvasható, hogy nyomasztja a rontás, az rosszat tesz önmagával, a társaival és a közönséggel is.
– De nem csupán azért hibázik, mert fél, és éppen azért fél, mert nincs eléggé felkészítve. S nemcsak lélektanilag, hanem technikailag, fizikailag, sehogyan sem.
– Ez igaz. A magyar és a külföldi labdarúgógyerekek között tizenegy-tizenkét éves korukig semmi különbség nincs. Ezután azonban mind atletikusan, mind mentálisan egyre nagyobb hátrányba kerülnek a magyar fiatalok.
– Tudja az okát?
– Az nyilván a képzésben rejlik. A srácoknak mindenből többet kellene kapniuk. Már csak azért is, mert ma nem lehet arra alapozni, hogy a gyerek a parkban megtanul futballozni. Nincs játszótér, csak mobiltelefon, számítógépes játék, képfeltöltés van. A futballisták között meg az akarat hiánya. Sokan elégedettek a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetével is, mert szerintük az még mindig jobb, mint áldozatot hozni. Magyarországot gyakran a paprikával azonosítják, de átvitt értelemben éppen a paprika hiányzik belőle.
|
„A feladat lényege: edzeni, edzeni, edzeni”
Földi Imre / Népszabadság
|
– Lehet, hogy éppen akkor kezdtünk eltávolodni a nemzetközi élmezőnytől, amikor már nemcsak játszani, hanem szenvedni is kellett?
– Nem tudhatom bizonyosan, de azt gyanítom: igen. Ami fáj, az itt nem kell... S ha ebben nem lesz változás, akkor mindig másodrangú marad a valaha oly kiváló magyar labdarúgás.
– Mi ösztönöz mégis egy olyan, nemzetközileg ismert és elismert embert, aki – egyebek közt – Eb-döntőt játszott, majd hamburgi edzőként Az év embere is volt a Kicker sportmagazin szerint, hogy minálunk próbálkozzék?
– Nem a saját karrieremmel foglalkozom, az nem lenne fair az FTC mai játékosaival szemben. A feladattal törődöm, amelynek a lényege: edzeni, edzeni, edzeni. S akkor javul majd a cselekvési gyorsaság, a passzjáték, a kondíció... Minden.
– A Zseljeznicsar elleni kupameccseken az FTC sem lógott ki a sorból.
– Csak másfél éve vagyok itt, ennyi idő alatt nem lehet kategóriákkal javulni. De itthon már szuverének vagyunk. Az, hogy ez mennyit jelent, nagyon jól tudom, hiszen egyáltalán nem szeretem, ha egyre csak azt emlegetik a ferencvárosi futballistáknak, hogy az NB I-ben hatból hatszor nyertetek... Ezentúl sem adnak ajándékba semmit, és a futball összes elemében fejlődnünk kell, különben újra és újra utolér bennünket a Zseljo-effektus. Egyébként meg mi örömünk lenne abban, ha valami véletlen folytán bejutnánk a csoportkörbe, és ott öt-hat gólos vereségeket szenvednénk?
– Budapest szebb, mint a magyar futball?
– Éltem már Ankarában és Rijádban is, de Hamburg mellett ez lett az otthonom. Bámulom az épületeket, a Dunát...
– És e gyönyörű városban a Ferencváros hol helyezkedik el?
– Nálam a középpontban.
