Ezzel szemben ma a léc automatikusan magasan van, a mi kedves kis világunkban minden a győzelemre van kihegyezve, ha felvesznek egy melóra, győztél, ha előléptetnek, győztél, ha azt a másik barmot, a főnök kedvencét utaztatják helyetted, akkor vesztettél, minden erről szól, nincs döntetlen, nincs olyan, hogy csak ütögetünk a pályán, nem poénra játszunk, csupán jól érezzük magunkat. Mindez az élsport világára vetítve úgy fest, hogy a srácokat érő rettenetes nyomásban van egy adag megélhetési aggodalom, sportvezetői szintről hatványozva, továbbá a potenciális médiahisztéria, plusz a XXI. század legvadabb démona, az internetes posztok és kommentek özöne (cikkek alatt, de legelébb is Facebookon), és ha még mindez nem lenne elég, ott van az ember közvetlen környezete, a család és a barátok, akiktől nagy reményekkel köszönsz el, az edződ, aki bízik benned, és a legvégén ott vagy te, aki az olimpiai versenyszámot követő reggel belenézel a tükörbe.
Az egészséges az volna, ha ebből az egész irdatlan halmazból kizárólag az utolsó számítana – te és a tükör –, mindenki más elfogadná azt, ami történt veled, akár jó, akár rossz. A világ boldogabbik felén léteznek ilyen helyek – persze, az élsport attól az, ami, mert az eredmény számít, semmi más, és ez rendben is van úgy egyébként; és az is lehet, hogyha az olimpián nem jön ki a lépés egy amerikainak, akkor nem lesz szponzora, a szövetsége sem kap annyit, így ő sem, a klubját sem támogatják feltétlenül tovább a helyi mecénások – és nem kizárt, hogy lezárul a pályafutás emiatt. (Elvégre olimpiai szintet csak pénzből, nem kevésből lehet elérni manapság.) De akkor az egyetemen tanultak mentén elkezdi a civil életet, és egy pillanatig nem éli meg úgy a vereséget, hogy vége a világnak, nem a keserűség dominál, és senki sem kelti benne azt az érzetet, hogy ő a „bukásával” kárt okozott, csalódást, embermilliók számára szomorúságot.
Akárhogy nézzük is, bennünket körbeölel ez a vesztesország-szindróma, bónuszként a napi frusztrációk, hogy a saját napi kis meccseinket rendre elveszítjük, a főnökkel szemben, a bennünket átvágó taxissal és zöldségessel szemben, a családi kassza egyensúlyával szemben, az anyóssal szemben, a másiknak bezzeg bejött az életérzéssel szemben – ha legalább látunk valakit, aki sikeres, és ott sikeres, amire tényleg az egész világ figyel, akkor picit kimegy a gőz, picit felderül az arc, hogy... helyettünk is győzött. Vagy mi is győztünk, vele. Ezért robbant akkorát az idei foci Eb, és ezért vagyunk annyira oda az olimpiáért.
És ez vetül vissza a sportolókra, azzal a nem elhanyagolható pluszsúllyal, hogy a honi sporttámogatási rendszer is kőkeményen alapoz az olimpiai eredményekre, ha megy a szekér, jön a pénz a szövetségnek, megy tovább a klubnak, és a Gerevich-ösztöndíj felosztásáról készült Excel-táblában is csinos összeg szerepel hősünk – és edzője – neve mellett. Ha nem, akkor... Momentán nincs vége a világnak, de már jóindulat is kell ahhoz, hogy ne jöjjön visszaesés a szövetség szintjén, a klub szintjén, a sportoló szintjén. Rendben, az elmúlt években azért nem lét és nemlét határán tántorogtak a sportágak, sőt – ugyanakkor sokan nagyon élesen emlékeznek még a córesz időszakára, és hát a Kárpát-medencében szocializálódottakban csak ott dolgozik a reflex, hogy jaj, nehogy véget érjen a relatív jólét.
Nem, nincs kimondva, hogy ha nem jutsz a nyolcba, végünk van. És Tóth Krisztián, meg a férfi 4×100-as vegyesváltó tagjai sem feltétlenül azzal a tudattal indultak neki aznap a versenynek, hogy élet-halál kérdése a továbblépés... Mégis, a vereség után Krisztián lelki béklyókról beszélt, a hátúszó Balog Gábor meg arról, hogy most akkor nyugodtan, hangosan ki lehet mondani, hogy ő csak 81 kiló pluszsúly volt a repülőn. Gyurta Dániel volt az, aki megjegyezte: elég nagy baj, ha szabadkozniuk kell azért, mert csupán kilencedikek valamiben a világon.
Egyébiránt ő volt az, aki megalkotta a Risztov Éva (itt 13.) által átvett szöveget: bajnokként jöttem, úgy is távozom. Amiből egy magyar fül nagyképűséget hall ki nyilván, Daniék ugyanakkor védőszövegként emelték maguk elé, hiszen nem tudták megismételni londoni aranyukat. Mondják, nem védték meg a címüket – de... Mit kell azon védeni? Ha nem sikerül most, elveszik a 2012-est is? Nem, ám hajlamosak vagyunk a friss kudarcon rugózni, minden mást félresöpörve. Ha nem tettél minket boldoggá, érezd rosszul magad te is.
|
Tóth Krisztián szerint a magyar versenyzőket agyonnyomja az olimpia
Szabó Miklós / Népszabadság |
A nagybetűs valóság azonban más. Keményebb. Sokkal. Azoknak a mindennapjai, akiknek az eredményessége miatt sportvezetők remegnek, hogy sikerül-e az éremszerzés, pontszerzés, a forintosítható eredmény szállítása, akik az egyre terebélyesedő virtuális térben sehonnai cikkírócskák megalapozatlan, viszont hangzatos baromságaival szembesülnek – ráadásul az internet sajátosságai okán egy-egy ilyen cikknek nevezett akármi igazmondó szakértői véleménnyé alakulhat a nagyközönség szemében, amit hörögve lehet kommentelni, megosztani...
Focistáink dagadó nyaki verőerekkel bazmegeznek gólöröm címén, jó néhány sportolónk visszavágásként éli meg a sikert, de legalábbis a mázsás tehertől való megszabadulásként. Hogy na ugye.
Az olimpia ezt szorozza fel ötkarikával. A megelőző évek vb-i, Eb-i számítanak, de egyik sem annyira, mint ami itt történik. Erre hegyeződik ki minden, maga a sportoló is úgy gondolja, mindent úgy alakít négy éven át, hogy először is kivívja az olimpiai részvételt, csapattagságot, másodszor valami olyasmit érjen el, amit addig soha.
Nem lehet mindenki érmes, de ha az első tízbe odakerül, vagy pusztán megjavítja az egyéni legjobbját, az igenis becsülendő. Csakhogy ezt a részt a nagyérdemű nem igazán veszi észre, és a dobogócentrikusság is észrevehetően dübörög a felsőbb szinteken, még ha az aranyéhség mintha csillapodott volna is, azaz az ezüst- és bronzérmesek is meglepő megbecsültségnek, rajongásnak örvendenek újabban.
Ama bizonyos nyomás azonban nem fog csökkenni, sajnos. Mert kizárólag az egésznek a végét látjuk, és kizárólag azt nézzük.
Az odáig vezető utat pedig nem feltétlenül akarjuk értékelni. A késztermék a fontos, hogy az legyen fogyasztható. Mondják, aki szereti a virslit, ne akarja végignézni, hogyan készül (ezt mondják a törvényekre is, viszont itt a mazochisták követhetik a parlamenti közvetítéseket). Én viszont amondó volnék, akik szeretik a sportolókat, a sportsikereket, azok nézzék végig, hogy készülnek fel egy olimpiára. Ez lehetetlen persze, hiszen napi hat-hét óra edzés munkáját végigkövetni, hónapokon, éveken át – bele lehetne bolondulni. Cserébe el lehet esetleg képzelni, hogy van, aki ezt tényleg végignézi (az edzők), és van, aki még végig is csinálja. Ha csak az úszókat vesszük: éveken át napi hat órát tréningeznek azért, hogy azon a szent napon kettő, azaz kettő percig a lehető leggyorsabbak legyenek.
De ugyanez áll dzsúdósra, vívóra, mindenkire. És igen, megesik, hogy felmegy a pástra, a tatamira, a szőnyegre, feláll a rajtkőre – és nem sikerül neki. Mert a sorsoláson kap egy sokkal jobb vetélytársat. Mert valami kibillenti a lelki egyensúlyából, egy bírói ítélet, egy előző napi konfliktus, egy nemrég elmúlt gyomorrontásból eredő testi gyengeség... Vasból gyúrt emberek ők – de emberek. Még az oly zseniális Hosszú Katinka is le tudott maradni hat századdal egy látszólag megnyert versenyen, mert az olimpián vannak ellenfelek, akik szintén erre készültek, szintén ennyit, szintén nagyon elszántan... És lehet, hogy nekik még a magyaros démonokkal sem kell megküzdeniük. Tudom, teher alatt nő a pálma, aki élsportoló, viselje el a feszültséget – de talán elég lenne magával a sportversennyel, az olimpia generálta nyomással, a saját magammal szemben táplált elvárásokkal megbirkózni, és nem azt érezni, hogy erre még rá van pakolva jó néhány lapáttal, a nemzeti karakter nagyobb dicsőségére.
Nem feltétlenül fogjuk megérni, hogy ebben döntő változás áll be.
