Annak, aki a szerb világelső Novak Djokovics magasságába akar érni, évtizedes kemény munkával kell felkapaszkodnia a létrán. Sokan a hosszú út legelején, mások menet közben morzsolódnak le.
Hatezernek egy peták sem jut
Világszerte nagyjából 15 ezer játékos vesz részt a nemzetközi profi tornákon. Az aktuális világrangsor a férfiaknál 2179, a nőknél 1289 nevet tartalmaz; már ide felkerülni is csak sikeres szerepléssel lehet. Versenyről versenyre utazni, repülőt, szállást, étkezést fizetni, s reménykedni abban, hogy a selejtezők túlélése után egyszer majd a főtáblán is sikerül nyerni, s egy 78 dolláros nyitófordulós nyereménnyel megkezdődhet a hegymenet. Hol van ez a televíziós híradások, újságcikkek szalagcímeiben szereplő milliós pénzektől, a sztárjátékosok díjazásától?!
Nullára kihozni a büdzsét egy meglehetősen szűk körnek sikerül. A tizenötezer aspiráns közül hatezren úgy játsszák végig az esztendőt, hogy egy petákot sem keresnek, csak költenek.
Az ITF felmérése szerint egy profi férfi teniszező éves versenyköltsége átlagban 38 800, egy nőé 40 180 dollár (csaknem 12 millió forint), ám ez az összeg nem tartalmazza az edző, a kísérő, a pályabérlés kiadásait, az otthoni mindennapos edzés költségeit. A legtöbb profinak minősülő teniszező egy lépést sem tudna tenni szülői, szövetségi s leginkább szponzori segítség nélkül. A gyakorlat azt mutatja, hogy a férfiaknál a világranglista 150. helye, a hölgyeknél nagyjából a 200. pozíció az, amelynek elérésekor a pénzdíjak és a költségek egyensúlyba kerülnek.
Idáig eljutni azonban kegyetlenül nehéz. Gondoljuk csak el: a világranglistán szereplő kilenc magyar férfi közül még a legjobb, a Davis Kupa-éljátékos Fucsovics Márton is csak ostromolja e határt (154.), míg a nőknél a WTA-rangsorban jegyzett 15 magyar közül egyedül Babos Tímea (87.) „keresőképes”, mögötte a Futures-versenyeken rendre győzedelmeskedő Jani Réka (307.) már inkább invesztál, mint kasszíroz.
Egyes hírek szerint a nemzetközi szövetség – az idézett egyetemi tanulmány következetéseire alapozva – azt tervezi, hogy 2016-tólmegváltoztatja a versenystruktúrát, hogy a pályájuk kezdetén levők könnyebben juthassanak előre, ne legyen számukra oly költséges az indulás időszaka.
A tudós közgazdászok alapvetően helyes elképzelése azonban bumerángként csapódhat vissza: a kis tornák 10 ezer dolláros minimális pénzdíjának emelése, valamint a szállásdíj átvállalása lehetetlen helyzetbe hozhatja a rendezőket, hiszen kiadásaik egyetlen pillanat alatt megháromszorozódhatnak. Miközben eddig is az volt a tapasztalat, hogy a sportág fejlődő országai – anyagiak hiányában – még a jéghegy alján levő Futures-tornákat is csak küszködve tudták tető alá hozni, pedig a hazai környezetben megvalósuló nemzetközi szereplés segítheti leginkább a tehetségek pályakezdését.Hazánkban évekkel ezelőtt még 10-13 e kategóriába tartozó viadal kínált játéklehetőséget, az idei versenynaptárban egyetlenegy sem szerepel.
Zsebébe kell nyúlnia a házigazdának
Hiába tehát a teniszkassza igazságosabb szétosztásának szándéka, a kicsik segítése s az – elméletben –nagyobb pénzdíj, ha a gyakorlatban nem lesz rendező, aki ilyen feltételek mellett hajlandó versenyt szervezni. Mert a pénz nem a központi büdzséből, a londoni központból érkezik, hanem a házigazdának kell a zsebébe nyúlnia.
Méghozzá mélyen, mert általában a pénzdíj duplája kell a rendezéshez: a jelentkezési garancia, a pályabérlés, a rengeteg labda, a szállítás, az ásványvíz, az orvos, a megannyi közreműködő szintén sok pénzbe kerül. Bevétel pedig alig van. A kis versenyek nem reklámhordozók, ritkán vonzzák a szponzorokat.
A technológiai újítások jelentenek ugyan némi segítséget a teniszben, áttörést azonban nem hoznak. Bírók által használt mobil eredményjelző helyettesíti a papírt, s lehetővé teszi, hogy az afrikai faluban rendezett verseny minden mozzanatát élőben követhessük a világhálón (egyúttal a fogadóirodák nagyot kaszáljanak), de ettől még ugyanannyi játékvezető kell minden tornára.
A nagy viadalok centerpályáin is látványos (meg igencsak drága) megoldás a sólyomszem, amely – nyomkövető szoftver segítségével – a telepített kamerák képét és egyéb adatokat összegezve „kiszámolja”, hol érhetett talajt a labda. Ettől még ide és a verseny többi 17 játékterére is kellenek a vonalbírók. A technika nem váltja ki az emberi szemet. Mint ahogyan a lézeres szervaellenőrzés vagy a vonalközelbe épített chip sem. A legfőbb gond, hogy egy tenisztorna sok pályán zajlik, lehetetlenség mindenüvé, valamennyi vonal mellé elektronikát telepíteni. A 200 kilométeres szervák, hatalmas ütések elfogadására továbbra is az emberi közreműködés a megoldás.
Ez ugyancsak horribilis költséggel jár. Egy Grand Slam-versenyen csaknem kétszáz vonalbírót alkalmaznak (pályánként minimum hetet), de a korábbi budapesti WTA-tornán is be kellett vetni huszonnyolcat-harmincat, hiszen a közreműködők reggeltől estig szolgálatban vannak, kell tehát a váltótárs is. Ötezres napidíjjal számolva ez már milliós tétel a versenykasszának, s akkor még nem szóltunk az öt-nyolc bíró, a supervisor, a WTA egészségügyi személyzetének költségeiről (munkadíj, utazás, ellátás).
Itthon hiányoznak a székbírók
Érthető tehát, hogy rendezők igyekeznek spórolni a közreműködői csapaton, ez a legnagyobb tornákon ugyanúgy van, mint egy kis magyar forintos versenyen. Ezért nincs például székbíró sem a legtöbb hazai viadalon (noha kötelező lenne). Ám munkalehetőség híján – ez is a bumerángeffektus része – nincs játékvezetői utánpótlás sem, ma már senki nem akar teniszbíró lenni.
Roger Federer junior játékosként a játékvezetők réme volt, állandóan perlekedett. Aztán változtatott a viselkedésén, s néhány évvel később már azért ágált, hogy dobják sutba a lézert, maradjon a szervabíró. Úgy érvelt, a bíró is a játék része minden – jó és rossz – ítéletével együtt. „Megszoktuk, elfogadjuk, nem kell foglalkozni vele. Ha téved, azt ugyanolyan gyorsan felejtsük el, ahogyan a saját rossz ütéseinket.”
Még egy adalék ahhoz, miért lett az egykori vitatkozós svájci tinédzserből a sportág királya.
