Felnőtt fejjel sokszor belegondoltam azóta, milyen kellemetlen lehet gépiesen aláírásokat osztogatni a kánikulában. Kislányként azonban egyre azt számolgattam remegő térdekkel: hány fej, hány hát választ még el az Aranycsapattól. Harmadik voltam a tornasorban hátulról, még ugrálva se nagyon láttam semmit a dedikálókból.
Talán épp az indukálta Öcsi bácsi szókimondó megjegyzését, hogy nemhogy fogyott volna a tömeg, de még a sorja közül is előbukkant két kislány.
|
Grosics a londoni 6:3-as meccsen
MTI |
Előző este már alig tudtam elaludni. Ezerszer elképzeltem, milyen lesz Puskásék előtt állni, de egyik verzióban sem szerepelt a negyvenfokos hőségben türelmetlenül tolongó tömeg. Mindennek a tetejébe pedig, épp, amikor végre odaértem volna, Öcsi bácsi egyértelműen kifejezte: nehezen viseli a helyzetet.
Annyira megszeppent voltam, hogy csalódottságot sem mertem érezni – szemembe azonban, hiába vettem nagy levegőket, könnyek tolultak, miközben megkaptam az áhított Puskás-, Hidegkuti- és Buzánszky-szignót. Ekkor értem Grosicshoz, aki végignézett rajtam meg a gyűrött albumomon, nyilvánvalóan felmérte helyzetet, és gyengéden azt kérdezte: hogy hívnak? Elcsuklott a hangom, de nagy nehezen csak kinyögtem, ő pedig – végig rám, a szemembe nézve – tovább kérdezősködött. Mióta szeretem a futballt? Melyik csapatnak szurkolok?
A gombóc, amely addig a szomorúság miatt szorongatta a torkomat, ekkorra már a meghatottságé volt. Az Aranycsapat kapusa rám mosolygott! Beszélgetett velem!
Az egész nem volt több fél percnél. Mögöttem már feltorlódtak az emberek, így megköszöntem az aláírást, és zsongó fejjel, zsibbadó ujjakkal magamhoz öleltem az albumomat.
Máig esküdni mernék, hogy én szebb autogramot kaptam, mint bárki más azon a délutánon.
Majdnem húsz év telt el azóta. A Grosicsról készült felvételek, fényképek ma is ámulatba ejtenek. Többször is találkoztam vele, még közös fotó is készült rólunk; pont olyan megilletődöttnek tűnök rajta, mint az a régi kislány az iskolaudvaron. Mindig fogadkoztam: legközelebb elmesélem neki ezt a történetet. Csakhogy bizonyosan ugyanúgy remegett volna a térdem, s talán a hangom is elcsuklott volna, ha belekezdek.
Most pedig nincs többé legközelebb.
