Brazíliai tájkép 1-7 után

Magány. A felvétel Belo Horizonte városában készült Washington Alves / Reuters

Pedig a világ szintén telített: az évi 1200 légiósból Lula segélykiáltásának idejére már „csak” évi 800 maradt, és azóta is e körül van a külföldre igazolók száma. Az idén az első fél esztendőben 355 brazil szegődött idegen klubhoz, ami egyrészt arra utal, hogy a tehetségek arrafelé ma is „teremnek”, másrészt viszont az elvándorlás – az euró- és dollárátutalásokon kívül – nem sokat hoz a konyhára, hiszen egyre-másra tapasztalható: a távolba szakadó fiatalok nagyon hamar kiégnek, de legalábbis egészen más stílust vesznek fel, mint amelytől Brazília a futball legnagyobb hatalma lett.

A brazil labdarúgók londoni „temetője”, a Chelsea például e nyáron megszerezte a Fluminense csodagyerekként emlegetett, jó nevű csatárát, Robert Kenedyt, továbbá a talán még nála is tehetségesebb Nathant az Atletico Paranaensétől. Az egyik tizenkilenc, a másik ugyanannyi... Ám erősen tartani kell attól, hogy mindkettőből olyan – brazil szinten – átlagos futballista válik, amilyen Oscarból, aki tinédzser korában ugyanakkora ígéret volt, mint Neymar, de Angliában csak felejtett.

A brazil bajnokságból tehát folyamatosan kivonják a legjobbakat, sőt a többséget még az előtt széthordják, mielőtt felnőne. A jelenleg – nem kis meglepetésre – a negyedik helyen álló Sport Recife legjobbja, a center André már 2010-ben bemutatkozott a válogatottban, aztán elszipkázták Ukrajnába, majd Kijevben a tartalékban „fagyasztották”. Most kezd újra magához térni. Még mindig csak huszonnégy éves; képzeljék el, ha a semmivel eltelt négy-öt esztendő alatt egyenes ütemben fejlődött volna! Ilyen brazil játékosnak se szeri, se száma, a közönséget pedig nem érdekli a resztli.

Bár még így is újra és újra feltűnnek a labdát a lábhoz és a kapuba ragasztók, mint a mostani szezonban Egidio (Palmeiras), Jorge (Flamengo), Luan (Gremio), Gerson (Fluminense) vagy Gabriel (Santos). De kevesen vannak – legalábbis a régi felhozatalhoz képest –, a kilúgozott mezőny meg nem különösebben érdekli az igényes szurkolókat. Ha nincs tobzódás virtuózokban, akkor nem érdekes a bajnokság. A vb kudarca nyomán persze a teljes elutasítás és az apokalipszis víziója jellemezte a brazilok jó részét, de a drukkerek között ma már kevesen éreznek úgy, mint Fernandinho: „Ennek az 1-7-nek a bélyegét egész életünkben a homlokunkon kell hordanunk.”

Az embereket sokkal inkább foglalkoztatják a vb gazdasági következményei. Annál is inkább, mert egy évvel a világbajnokság után – és eggyel a riói olimpia előtt – Brazíliában tizenkét esztendeje nem tapasztalt infláció van: a pénzromlás 7,4 százalékos. A tizenöt forduló után listavezető Atletico Mineiro nyilván ezért sem használja a vb-re épült Mineiraót (a brazil–német Belo Horizon te-i helyszínét), mert minek fizessen méregdrága bérleti díjat, ha játszhat az Independencia stadionban is. Úgyszintén üresen áll a cuiabai Pantanal, mert a tetőszerkezete beszakadt.

Az öltözőket újabban hajléktalanok vették birtokukba... Natalban a vb-arénát gyermekprogramokra és esküvőkre adják ki, akárcsak Recifében a Pernambuco stadiont. Ott a Sport csapata az Ilhodo Retiro stadionban játszik, miközben múlt szeptemberben egy jómódú családapa a tizenöt éves fi a születésnapi partijára bérelte ki a vb-stadiont... A manausi Amazoniában a világbajnokság óta mindössze tizenegy eseményt rendeztek, a brasiliai Mané Garrincha aréna körül pedig buszparkoló nyílt, ám belül semmi sincs, mivel abban a városban egyetlen első ligás klub sem működik. Ne feledjük: a vb fényűző sporttelepeire összesen hárommilliárd dollárt költöttek... (Amúgy – minden sajátos körülmény és előzetes aggodalom ellenére – a torna kicsengése messzemenően pozitív volt, kiváltképp a Brazíliába látogató turisták körében.)

A jelenlegi érdeklődéssel sem az a gond, hogy nem idézi a hajdanit, hanem az, hogy megfeleződött. Nem árt tudni: noha Brazíliában valaha rendszeresek voltak a 150 ezer fölötti nézőszámok – az 1982 áprilisában 120 441 szurkolót vonzó Flamengo–Guarani találkozó csak századik (!) a nézettségi öröklistán –, az éves átlag régebben is 30 ezer körül mozgott, főként azért, mert a dél-amerikai országban hagyományosan rengeteg mérkőzést rendeznek mindenféle trófeáért. Valamennyi meccsre még a legeltökéltebb szurkoló sem kíváncsi... De korántsem csupán ennek tulajdonítható, hogy a Vasco da Gama mostani nézőátlaga 8837, a Santosé 8603 és az ebben a tekintetben sereghajtó Goiasé 4134.

Mi bajunk az NB I 2984-es adatával?