Szól a rádió.

És hirtelen visszacsöppenek a futballszempontból boldogságos – pedig nyilván nem is olyan, hanem – nyolcvanas évek elejébe, amikor még néhány jóízű, szépen hangsúlyozott, pontos mondat után kapcsolták nekünk Csepelt, a Megyeri utat, Győrt, szólították az Üllői utat, a Népstadiont és Nyíregyházát, az ember meg szinte ott érezte magát a vonatkozó stadion felső sorának legkoszosabb székén (szotyi, frutti Kalaptól), csukott szemmel is látva, amint Törőcsik Andris hátrahúzása után Kiss Sanyi félfordulattal a bal alsó sarokba bombáz, Kovács Attila tehetetlen, vagy éppenséggel Csepecz János kapuvédő – de lehet, hogy Varga Abelárd volt – kirúgása telibe találja a pálya fölött önfeledten száguldozgató nyírségi madarat, amely, hopp, e találkozás nyomán leesik, s a gyöpön lévők bánatára elhalálozik. De a Fáy utcai játékoskijáróban is „megjelenik Kakas, Farkas, Nyúl, s hogy teljes legyen az állatsereglet, megjelenik Mackó játékvezető is”, amikor meg Szentes gólt fejel Minszkben, a plafonig ugrok örömömben, hogy tudniillik mekkora cumi, s milyen jó ütemben kapcsolták a távoli várost – később mondja Iván, aki a helyszínről tudósította a Népszabadságot, hogy Szentes úgy öt perce fejelte a citált gólt, csak akkor a rádiós kollégát sajnálatosan nem tudták szólítani, ekként némi spéttel „élőzte” a gólt, a publikum meg konzílium felállításán dolgozó elmeorvosi stábként figyelte, mit ordít ez a fülhallgatós pali, amikor éppen a félpályán kényszerítőzik a Rába (feltehetően Hannich, Póczik volt a labda útja).

Nehéz innen átkötni, úgyhogy kimondom: az olimpia alatt jó rádiót hallgatni.

Például ül az ember a kocsiban, rohan a munkahelyére – jó, tudom, ilyenkor miért nem alszik bent levonatokkal takarózva –, s akkor bekapcsolja a Kossuthot, mi a pálya ötkarikailag: növeli-e már a csapásszámot a Kammerer Zoltán sztrókolta férfinégyes, iszik-e kávét unalmában Usain Bolt, miközben teljesíti a 100 m (200 m) előfutamát, esetleg kinyílt-e a háta a német Stephan Fecknek, amikor Eb-ezüstérmes önnönmagát a műugrás Woody Allenjének kontextusába helyezte át. Minek nyomán én, a hallgató pompásan megtudok mindent, amit éppen nem tudnék meg, ha a rádiósok nem vonultak volna be Londonba mikrofonokkal, illetőleg villamossal járnék. Lantos Gábortól Hajdú B. Istvánon át Petur Andrásig bárki regélhet az éterben, az nekem jó, s rendre azon kapom magam, hogy fogalmam sincs, miként jutottam el a Vígszínháztól a Corvin negyedig. Hányszor volt közben piros a lámpa, hajtottam-e be zsákutcába, ütöttem-e el biciklist, tudniillik ott vagyok én a közvetítés által az olimpia közepén: szinte a saját kezemmel csenem ki Sidi Péter puskáját a lőtérről és adom Szilágyi Áronként a tust.

Jó, most azt azért nem állítom itt, hogy újra NB I-es Körkapcsolást kellene rendezni, hiszen változik a világ (ha még csak az változna), de legalább álljunk már meg csöppet, s kezeljük helyén a szikár tényt, amely persze régen föl se tűnt volna, miszerint akad olyan műhely az elektronikus újságírásban, amelyben, hűha, szakmaként értelmezik a szakmát.

Tessék elhinni, nagy szó ez manapság; ők beszélnek, a dolgok meg a helyükre kerülnek.

Egy kivételével.

Arra ugyanis továbbra sem emlékszem, hogy annak idején Csepecz János vagy Varga Abelárd volt-e a tettes.