S ha már ott volt, meg is nyerte azt. Olyan fölénnyel, hogy csupán nyolc férfi tudta megelőzni az összetettben.
„Ha visszagondolok a történtekre, máig nem tudom, hogy az ördögbe’ tudtam én ezt lefutni” – nevet, amikor az iránt érdeklődöm, mégis miképpen „programozza” be magát az ember az ilyen kihívásra.
„A verseny utolsó harminc kilométerén, egy hosszú emelkedőn, már meglehetősen fáradtan arra gondoltam: úristen, mikor is indultam én el Athénból? Örökkévalóságnak tetszett.”
Szilvia a második fia születése után, 2003-ban kezdett futni, eleinte kedvtelésből. Korábban sohasem sportolt. Az eseménysor azonban – hősünkhöz hasonlóan – hamar felgyorsult. Először „csak” a félmaraton, aztán a teljes, 42,195 km-es verseny következett, 2006-ban pedig áttért az ultramaratoni – vagyis: az 50 kilométernél hosszabb – távokra.
Hamar kiderült, hogy remekül képes alkalmazkodni a hosszabb távok kihívásaihoz. Egy évvel később már válogatott volt.
Első Bécs–Budapest szupermaratoniján (320 km) 2008-ban a nyolcadik helyen végzett; egy évvel később a hetedik lett.
Az idén nemhogy teljesítette, de meg is nyerte a 286 kilométeres, Milánó és San Remo között zajló versenyt. Ez kicsivel több, mint negyvenórányi futást jelentett.
Mindenki számolja ki magában, mi mindent szokott csinálni ennyi idő alatt! A jászberényi születésű, Nagykanizsán élő Szilvia azt mondja, az ultramaratoni futásban – a brutális testi terhelés ellenére – a fizikai tréninggel szinte egyenrangú a szellemi felkészülés.
„Aki nem tud teljesíteni egy-egy távot, az többnyire nem erőnléti problémák miatt kényszerül feladni azt. Ha az ember belevág, el kell fogadnia, hogy a versenyek közben hullafáradtnak érzi magát, s ennek ellenére muszáj végigcsinálnia. Magam folyamatosan azt tartom szem előtt, hogy miért edzettem az utóbbi hónapokban.”
Az extrém helyzetekben persze néha ennél is több kell. „Kegyetlen vállalkozás. A Spartathlonon háromórányi hányás után én is megkérdeztem magamtól: van-e ennek értelme? Azon merengtem: egy órával mögöttem jár a második helyezett, jó az időm, mi lenne, ha megállnék kicsit pihenni? Aztán elhessegettem magamtól a gondolatot: az ilyen versenyen egy-két óra hátrány nagyon hamar ledolgozható, ha pedig megállok, jön a remegés, a rosszullét, úgyhogy jobb, ha erőltetem, és megyek tovább. És mentem. Egyenesen a célig.”
Hogy a futóedzések mellett jusson idő az egyéb jellegű tréningekre és a fogorvosi praxisra is, Szilvia és férje – aki korábban szintén ultramaratonista volt – mérnöki pontossággal osztja be a család idejét. „Másként nem is működne. Nem tagadom, néha nagyon elfáradok, de olyankor eszembe jut, amit a versenyek során megtanultam: ki kell bírni, mert sokkal távolabb vannak a teljesítőképességünk határai attól, mint amit józan ésszel elképzelnénk.”
