galéria megtekintése

Sok sógor semmiért

6 komment


Hegyi Iván

Ezerkilencszázhatvanöt szeptemberének első víkendjére több mint tízezer osztrák érkezett Magyarországra. Hogy mi végre jöttek, az nem meglepő: a 110. Magyarország–Ausztria válogatott labdarúgó-mérkőzést akarták látni. (Nem a jubileum, hanem a tét vonzotta a megannyi szomszédot: a találkozó vb-selejtező volt.) Az már különösebb, hogy a magyar hatóságok miért döntöttek úgy: kiadnak csaknem tizenegyezer vízumot. Annak idején ugyanis az illetékes elvtársak hasonlóképpen kezelték az úgynevezett nyugati országokból – így Ausztriából is – hozzánk érkező turistákat, ahogyan ma a migránsokra tekint a hatalom, azaz mindenki gyanús és veszélyes volt. (Nincs új a nap alatt.) Ezért is volt olyan ambivalens a rendszer viszonya az idegenforgalomhoz: egyrészt jól jött volna a deviza, másrészt a döntéshozók tudták, hogy nagyobb tömegből nehezebb kiszűrni a „felforgató elemeket".

Hirnschrodt és Binder szereli Benét a vb-selejtezőn a Népstadionban
Hirnschrodt és Binder szereli Benét a vb-selejtezőn a Népstadionban
Petrovits László / MTI

A futballmeccs azonban – a jelek szerint – elaltatta az éberséget, ám a figyelem átmeneti csökkenése bonyodalmakat okozott, ha nem is a bomlasztás tekintetében. (Bár a megannyi nyugati autó maga volt az imperialista propaganda a Merkur Személygépkocsi-értékesítő Vállalatnál megrendelhető és a legtöbbször minimum egyéves várakozás után – esetleg – megkapható Trabantok, Moszkvicsok, Wartburgok korában.) Mivel ideológiai és persze pénzügyi okokból a hazai szállodaipart nem fejlesztették, a rendkívüli rajzás azt idézte elő, hogy az összes vendéget nem tudták elhelyezni a fővárosban. Kétezer osztrák szurkolót a Balatonhoz vittek, mert ott a hatvanas évek elején több hotel is épült, miután az üdülőövezetben alig akadt minőséginek mondható férőhely, és az infrastrukturális helyzetet 1960-ban még az MSZMP Politikai Bizottsága is aggasztónak találta. Siófokon 1961-ben adták át a Vénuszt, 1962-ben a Balatont és a Napfényt, 1964-ben a Hungáriát és a Lidót, a túlsó oldalon pedig 1963-ban a Hotel Tihanyt. (Budapesten viszont csak 1967-ben avatták a Körszállót, majd 1969 végén a Duna Intercontinentalt.) Szerencsére a mérkőzés idején nyárias meleg, 24–28 Celsius-fok volt hazánkban, mert a magyar tenger szállodáinak többségét nem téliesítették, vagyis hűvös idő esetén az osztrákok felöltőben aludhattak volna a hideg szobákban...
Ám éjjel elég volt a pizsama, a jó nagy ruha pedig vasárnap délutánra maradt.

 

A meccset négykor rendezték, a Népstadion kapuit egy órakor tárták ki. Ezért aztán az Éttermi és Büfé Vállalat körlevelet küldött a hozzá tartozó egységeknek, hogy a vendéglők délelőtt tizenegykor nyissanak, különben a vendégek nem érnek ki a mérkőzésre. A várható éttermi roham olyan bevétellel kecsegtetett, hogy Pest Belvárosának tradicionális üzletei, mint a Pilvax vagy a Százéves, fadobozos ajándék borokkal fogadták az éhes bécsi vagy grazi „sógorokat". (Az előző század derekán nem sokan gondolták volna, hogy lesz idő, amikor a Pilvaxban osztrákokat kényeztetnek.) A magyar csapat szakácsának viszont nem kellett sietnie, a válogatott ugyanis helyben, a Népstadion főépülete melletti sportszállóban lakott, udvariasan átengedve törzshelyét, a szabadság-hegyi Vörös Csillagot az osztrák együttesnek. Az odaérkező vendégek közül többen is hiányoztak: sérült volt a Rapid-középhátvéd Walter Glechner, valamint az Austria-center – később a rivális Rapidban is játszó – Hans Buzek, a Rapid-csatár Rudi Flögelt pedig a B válogatotthoz irányította Edi Frühwirth, az 1965 elején Guttmann Bélát felváltó osztrák szövetségi kapitány. (Guttmann irányításával Ausztria együttese 1964 májusában, Bécsben 1-0-ra legyőzte hazánk legjobbjait.)

Apropó, B csapat! Abban nálunk is figyelemre méltó erő mutatkozott, a támadó ötös például így állt fel: Szuromi, Puskás Lajos, Varga Zoltán, Korsós, Zámbó. (E kvintett tagjaihoz hasonló csatárt az utóbbi évtizedekben egyet se láttunk.) Érthető, ha a második számú magyar alakulat a salzburgi „tanévnyitón" simán győzött 2-0-ra az osztrákok hasonló garnitúrája ellen, és elképzelhető, miféle keretből gazdálkodhatott Baróti Lajos szakvezető az A válogatottat illetően. Miheztartás végett ideírjuk a névsort: Bakos, Mészöly, Ihász, Mathesz, Fister, Farkas (mind Vasas), Géczi, Mátrai, Rákosi, Albert, Fenyvesi dr. (mind FTC), Sipos, Tichy (mindkettő Honvéd), Sóvári, Bene (mindkettő Újpest), Gelei (Tatabánya), Varsányi (Győr). Utóbbi meghívása a B-sek összetételének fényében kiváltképp feltűnő; hát még ha hozzátesszük, hogy Göröcs Jánost sem az első, sem a második sorba nem invitálta az ősz mester. (Félreértés ne essék: a Debrecenből a BEK-elődöntős ETO-hoz szerződő, háromszoros magyar kupagyőztes Varsányi Tibor kitűnő játékos volt, de nem sokan hihették, hogy neve olyan tizenhetes listán szerepelt, amelyről – csak a jobbösszekötőké közül – Göröcsé, Varga Zoltáné, Puskás Lajosé kimaradt.)

A „fiúkért" mindenesetre megőrült a pesti publikum: már a Ganz-MÁVAG elleni szep-tember elsejei edzőmeccsre annyi ember ment ki a Kőbányai útra, ahány osztrák a vb-selejtezőre hozzánk látogatott. A címeres mezesek 6-2-re nyertek, de a mérkőzés hőse a görög származású Harisz Dinopulosz volt, aki két gólt vágott be a válogatottnak. Duplája azonban egyáltalán nem rettentette el az embereket attól, hogy vigyék a hétvégi nagy meccs jegyeit, akár a cukrot: előbb a legdrágább belépők, a 20 forintos tikettek keltek el – naná, hiszen az osztrákok lefoglalták maguknak a kormánypáholytól jobbra eső L, M, N, O szektort –, aztán szép gyorsan elkeltek a 15, majd a 9 forintosak is. (A 6 forintos diákjegyről úgy kell megemlékezni, mint Gyetvai Lászlóról, a harmincas évek utolérhetetlen sebességű ferencvárosi balszélsőjéről. Róla mondta egy apuka a fiának az Üllői úton: – Nézd, itt jön a Gyetvai! – Hol, édesapa? – Ott megy!)

Mire Aleksandr Goraszniak lengyel játékvezető kivezette a csapatokat a pázsitra, a futball 80 ezer rajongójával teltek meg a lelátók. Abban az évben ez (holtversenyben) a második-ötödik legnagyobb nézőszám volt a Népstadionban, mert a hatvanas évek dzsesszenciklopédiája szerint 93 ezer ember tolongott Louis Armstrong júniusi koncertjén, továbbá zsúfolt házat jegyeztek az Universiade nyitó- és záróünnepségén, valamint a Magyarország–NDK vb-selejtezőn (3-2). Azért a további labdarúgóprogramok alkalmával sem kongott az ürességtől az aréna: 75 ezren látták a Vasas–MTK (2-0), Honvéd–FTC (3-0) kettős rangadót; 70 ezren a Győr–Benfica BEK-elődöntőt (0-1) és FTC–Manchester United Vásárvárosok Kupája-elődöntő harmadik mérkőzését; 60 ezren tapsoltak az FTC–Újpest (3-1), Vasas–Ózd (4-1), illetve az FTC–Győr (6-2), Honvéd–MTK (7-1) négy felvonásosnak; 58 ezren váltottak jegyet az MTK–Pécs (1-1), FTC–Győr (1-1) kombinált műsorra; 55 ezren tekintették meg az MTK–Ózd (4-0) és az FTC–Tatabánya mérkőzés (1-1) három óráját, a Vasas–MTK (1-0), FTC–Honvéd (2-2) és az MTK–Újpest (1-1), Vasas–FTC (1-0) dupla derbit, valamint az FTC–Manchester United VVK-párharc első találkozóját  (1-0). Hatvanötben összesen 34 futballeseményt tartottak a zuglói létesítményben, s az átlagnézőszám 38 500 volt még úgy is, hogy novemberben csak ötezren mentek ki az Újpest–Everton VVK-meccsre (3-0).

A szeptemberi tömeg a csapattal együtt szárnyalt. A válogatott úgy győzött 3-0-ra, hogy Bene Ferenc a huszonnegyedik percben megsérült és a jobb szélen álldogált, mert az akkori szabályok szerint nem lehetett cserélni, s legalább a jelenlétével segíteni akart a többieken. Addigra már 1-0 volt ide, mert – éppen Bene kitűnő átadásából – Farkas János mindjárt a negyedik percben a jobb sarokba lőtt, hogy aztán másnap ezt olvassa magáról a Népsportban: „A csatársor legjobbjának bizonyult. Az első félidőben különösképpen robbanékony volt, itt is, ott is feltűnt, alig bírták tartani az osztrák védők. Pompás volt a gólja." Fenyvesi Mátéé nem különben, hiszen ugyancsak ragyogó akció végén esett. Fister Ferenc beívelését Albert Flórián visszafejelte a Tüskének becézett balszélsőhöz, aki az ötösről jobbal küldte a labdát a hálóba. Fister újonc volt, de nem látszott lámpalázasnak, sőt Frühwirth kapitány azt mondta a találkozó után: „Keresztülhúzta számításainkat Ma-thesz és Fister nagyszerű játéka. Szinte állandóan kezdeményeztek, jobbnál jobb labdákkal támogatták az akciók kibontakozását. Mögöttük pedig két olyan hátvéd állt, mint Mészöly és Sipos; ők ketten minden helyzetben feltalálták magukat, sosem jöttek zavarba."

Matheszt és Mészöly Kálmánt – aki az Albert fellökéséért megítélt tizenegyest is nagyvonalúan értékesítette – a tribünön helyet foglaló Alf Ramsey angol szövetségi kapitány ugyancsak kiemelte: „Mindenekelőtt az ő játékuk tetszett – említette, miközben az egész csapatot dicsérte. – A magyarok oldalán volt a technikai, a taktikai és a gyorsasági fölény. Időnként annyira élvezték a futballt, hogy megfeledkeztek a nagy tétről."

Az elismeréssel az osztrák sajtó sem fukarkodott: „A győzelemnél is imponálóbb volt, ahogyan azt a magyarok kivívták" – írta a Wiener Montag. „Minden különösebb erőfeszítés nélkül lesöpörtek bennünket a pályáról" – jelentette az Express. A Welt am Montag pedig még hálás is volt honfitársainknak: „Csak a magyarok irgalmából kerültük el a teljes összeomlást."

Mi van, ha a meccs több mint kétharmadát nem létszámhátrányban játssza a csapat?

MAGYARORSZÁG–AUSZTRIA 3-0 (2-0)

Vb-selejtező,  1965. szeptember 5.,
Népstadion, 80 000 néző. Jv.: Goraszniak (lengyel).

Magyarország: Gelei – Mátrai, Mészöly, Sipos, Ihász – Mathesz, Fister – Farkas, Bene, Albert,
Fenyvesi dr.

Ausztria: Szanwald – Hirnschrodt, Binder, Koller, Linhardt – Sturmberger,
Fiala – Nemec, Grausam, Köglberger, Viehböck.

Gól: Farkas (4.), Fenyvesi (38.), Mészöly (70., 11-esből).

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.