Az olimpián már a megnyitó előtt megkezdődött a futballtorna, amelynek azonban nem sok köze van az igazi labdarúgáshoz.
A nőknél ugyan a legjobbak szerepelnek, de a mérkőzések komolyságát erősen veszélyezteti, ha a dél-afrikai kapus, bizonyos Barker előbb aláfut a beadásnak, és ujjheggyel oldalra tolja a labdát, amelyet aztán a túloldali beívelés nyomán a saját hálójába pofoz; ha Williams ausztrál kapus a kanadai rokonok elé megy ki, de nem is a Keleti pályaudvarra, hanem Kelenföldre – ráadásul feltűnő késéssel –, majd mögötte ötven méterről gurítanak az üres hálóba; ha a brazil Monica tizennégy méteres, pattogós fejeséhez a kínaiak kapusa és több védője addig asszisztál, amíg a labda – hogy, hogy nem – a jobb sarokba kocog. E három kabaréjelenetet egy forduló alatt, a legelsőben vitték színre a művésznők, s igaz, hogy az argentin Rulli klasszikus potya gólt kapott a portugál férfiaktól – lehajolt a labdáért, s az a kezei és a lábai között beszédült –, az uraknál ritka, a hölgyeknél viszont jellemző az ilyesmi. Még akkor is, ha a mezőnyben – mind a gondolkodást, mind a labda megjátszását illetően – tagadhatatlan a fejlődés.
Ám e viszonylagos javulás aligha menti meg az ötkarikás labdarúgást.
Az ugyanis sokadlagos marad, amíg korosztályos férficsapatok szerepelnek a játékokon. Nehezen érthető tehát, hogy a brazil szövetségnek miért volt fontosabb Neymar riói részvétele a Copa America-szereplésnél, ám a korrupció miatt utólag elítélt Joao Havelange FIFA-elnöki regnálása óta tudjuk, hogy Brazília futballjának legfőbb ellenfele a dél-amerikai ország labdarúgó-vezérkara. Félreértés ne essék: a futballnak ugyan egyáltalán nincs szüksége az ötkarikás játékokra, hiszen saját olimpiája van, a világbajnokság – amelyet többen néznek a NOB rendezvényénél –, de kiváltképp nem hiányzik a labdarúgás az olimpiának. Hogy miért nem? Mert a futball legkiválóbb képviselőinek bevonulása kihúzná a szőnyeget a játékok alól.
