Hosszú Puska az Ulica Lobacsevszkavára néző moszkvai kollégiumi szobája volt a „szurkolói zóna”. A Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében tanuló magyarok közül több mint húszan gyűltünk össze a nagy MTK-drukkernél. Fiúk és lányok vegyesen vettük körbe a tévékészüléket. A gorbacsovi száraz törvény idején, valamelyik boltból sikerült szereznünk Zsiguljovszkoje sört. Ünnepelni készültünk. A magyar válogatott győzelmét. Biztosak voltunk abban, hogy sok-sok ezer kilométerre, egy másik kontinensen, a mexikói Irapuatóban Détári Döme és társai a földbe döngölik a szovjeteket. Hát már hogy a fenébe ne tennék meg, ha a brazilokat márciusban 3-0-ra verte meg a magyar válogatott a zsúfolásig telt Népstadionban.

Csak Igor Belanovval nem számoltunk. „Atom Igorral”, ahogy nem sokkal Csernobil után – amiről akkoriban még keveset tudtunk – elneveztük a Dinamo Kijev a széleken gyalogkakukk-sebességgel elszáguldó csatárát. Meg Jakovenkóval, Alejnyikovval, Jaremcsukkal. Azzal, hogy az 1986-os labdarúgó-világbajnokság magyar nyitómeccsén, négy perc elteltével 2-0-ra vezet a lebecsült ellenfél. Mit vezet? Egyszerűen leradírozza a magyarokat. 

A hangos szurkolásból Belanov tizenegyes gólja, vagyis 0-3 után döbbent csend lett. Hosszú Puska sem káromkodott, csak jellegzetes kézmozdulatával legyintett. Kész, végünk van. Oda az álom. A félidőben egyesek elszivárogtak a „szurkolói zónából”. Akik maradtak, csak dörzsölték a szemüket. Nem akartuk elhinni, amit a képernyőn a meccs lefújása után láttuk. Azt a két döbbenetes számot. CCCP 6, Vengrija 0. 

A népek barátsága jegyében néhány bolgár egyetemista társunk azonban gondoskodott róla, hogy az egész kollégium hallja, amint az ablakaikból kihajolva rajtunk gúnyolódnak. Kaptunk tőlük hideget-meleget, de megérdemeltük. Nagy volt a szánk. 

Másnap az egyetemen a szovjet diákok sorra fejezték ki részvétüket. Lehajtott fejjel, megszégyenítve jártunk, kerültük a sajnálkozó tekinteteket. A tanárok is megértőnek mutatkoztak. Mondták, ha aznap és holnap nem megyünk be az előadásokra vagy a szemináriumokra, nem lesz belőle probléma, nem írják be a hiányzást. Megértik, hogy ezt a hatalmas tragédiát fel kell dolgozni. Csoporttársammal, Ványa Grezinnel azonban megbeszéltük: a kedves, de roppant szigorú franciatanárnőnél, Kszénija Vasziljevnánál felesleges bármilyen kifogást keresni. Focimeccs? Ugyan már! A passé composé, az igen! Annak használatát kell begyakorolni.

Az 1986 júniusi élmények persze már nem is múlt időbe, hanem lassan a régmúltba vesznek. Több mint negyedszázad elteltével mégis előjöttek, elnézve az orosz válogatott játékát Csehország ellen. Dzagojev és Kerzsakov a legendás szovjet válogatottat idézte, azt a csapatot, amely 1988-ban az Európa-bajnokságon második lett a hollandok mögött. 

A lengyelek elleni, kedd esti „varsói csatában” már nem működött úgy az orosz henger. Lendület volt, de a kombinációk nem jöttek össze, a passzokba belelépett valamelyik lengyel védő. Talán azért, mert Lewandowskiék felkészültek Arsavinékból, és nem hagytak nekik akkora teret a kibontakozásra. Talán azért, mert a meccset övező, politikailag is felizzított hangulat miatt elég volt döntetlenre játszani. Vagy talán azért, mert az első fordulóban gyenge csehek elleni sziporkázó játék csak fellángolás volt. Hiszen Irapuato is csak egyszer történt meg.

Nem tagadom, a 2012-es Európa-bajnokság előtt két titkos favoritom volt. Az oroszok és a franciák. Dzagojevék messzire mehetnek még. Benzemáék nem győztek meg az angolok ellen. Kszénija Vasziljevna módszerei viszont hatékonynak bizonyultak. A franciám ugyan messze van a tökéletestől, de a passé composé használatában ritkán hibázok.