Örökzöld Liverpoolból

Az angol első liga második helyén álló ellenfél tehát játékban volt, sőt tíz egymást követő első ligás mérkőzésen veretlen maradt, miközben a VVK előző fordulójában 8-0-ás csapást mért az 1860 Münchenre az Anfield Roadon. Még csak huszonkét és fél esztendő telt el a második világháború befejezése óta, ezért hát akadt olyan brit újság, amely így köszöntötte a ­németek elleni nyolcast: „Sieg Heil!" A huszonkét és fél év rövid távját jelzi, hogy német vetélytárs esetén az angol sajtóban még hosszú dekádokig visszaköszöntek – máig nem vesztek ki – az olyan szavak, mint a Krieg (háború), Panzer (páncélos), Führer. Az 1996-os Európa-bajnokság Londonban rendezett angol–német elődöntője előtt pedig ezzel a címmel rukkolt ki a Daily Mail: „Let's blitz Fritz!"

Az FTC elsőre az Arges Pitesti csapatát ejtette ki 1967 őszén – noha Romániában 3-1-re kikapott, a Vasas–Dundalk BEK-találkozóval (8-1) egybekötött visszavágón 4-0-ra nyert a 80 ezer nézővel zsúfolt Népstadionban –, majd megkezdte külön­mérkőzéseit az időjárással. Merthogy a Zaragoza ­elleni második meccset a köd miatt félbe kellett szakítani, majd másnap délben a zöld-fehérek – messzemenően feledtetve a 2-1-es spanyolországi vereséget – 3-0-ra győztek; míg a Liverpoollal vívott itthoni meccsen (idézet a másnapi beszámolóból) „záporozott a hó, fehér lett a pálya, síkos a talaj".

Szerencsére a balszélső Katona Sándor az első félidő végén eltalálta a „rövid" felső sarkot – a hátvéd Gerry Byrne fejjel próbált menteni, ám örülhetett, hogy nem volt műhaja, mert a labda levitte volna a parókáját –, így a Népstadionban 1-0-ás előnyt szerzett az Üllői úti csapat. Méghozzá úgy, hogy a sérült Albert Flórián nem játszott, miként megspórolta a Budapest–Prága–London–Liverpool légi utat is, mert a visszavágóra sem utazhatott el. Gyógyír volt fájdalmaira, hogy a két meccs között elnyerte a France Football európai Aranylabdáját...

A 9-es számú mezt pedig – akárcsak Budapesten – az alig tizennyolc éves Branikovits László kapta meg a nemhogy ködös, de erősen havas Angliában, ahol a mérkőzést megelőző éjszakán hóvihar tombolt.

Az Anfield Road gyepét is beborította a fehér lepel, és a találkozó estéjén minden szem Gerhard Schulenburg nyugatnémet játékvezetőre szegeződött, mert nagy volt a kétség, hogy a sporttárs szerint lehet-e a pázsit fölötti rétegen játszani. A mérkőzés bírája – a jegyét elővételben megváltó, a legendás arénát zsúfolásig megtöltő 46 892 néző nagy megkönnyebbülésére – igent mondott, s egyetlen labdarúgót sem beszélt rá, hogy kössön vele nyomban személyi sérülésre ­vonatkozó biztosítást, noha civilben biztosítási ügynök volt...

Az érettségi előtt álló kis Branikovits úgy mozgott a csúszós talajon, akár Gyenes Rudolf tánctanár a parketten, és a huszadik percben finom góllal némította el a többszörösen is liverpooli – Gerry & the Pacemakers-sláger, egyúttal klubhimnusz – You'll Never Walk Alone-t a híres stadionban. ­Juhász István passzolt a tizenhatoson álló Varga Zoltánhoz, aki érzéssel perdített a tinédzserhez, és a Bánki Donát Technikum diákja az ötös jobb oldali sarkánál Alberthez méltó mozdulattal csippentette el a labdát a kivetődő Tommy Lawrence kapus mellett-fölött.

A ragyogó akciótól – és főként annak tökéletes befejezésétől – egyenesen megkövültek a hidegtől amúgy is megdermedt angol labdarúgók, és az FTC különösebb ­nehézség nélkül ismételte meg a pesti eredményt (1-0). Még dr. Lakat Károly, a mindig kritikus és gyakran ironikus edző is azt mondta: „Minden tekintetben, de főleg taktikai fegyelemből jelesre vizsgáztak a játékosok." Örömében a tréner saját osztályozókönyvének érdemjegyeit is megosztotta a nyilvánossággal: Takács 6 – Novák 8, Páncsics 9, Szűcs 8, Havasi 7 – Juhász 7, Rákosi 8 – Szőke 7, Varga 7, Branikovits 7, Katona 7.

A lapok sem fukarkodtak a méltatással. A ­World Soccer így kommentált: „Novák és Páncsics a védelem óriásai. Rákosi munkabírása csodálatra méltó. Az Albert helyén játszó Branikovits nagy tehetség. S általában: a felkészülés elején járó FTC minden elismerést megérdemel." A Daily Mirror azt írta: „A Ferencváros klasszis csapat. Játékosai a havas talajon is teljes biztonsággal mozogtak." A Népsport ekképpen összegzett: „Dicsérjük érdemeik szerint a ferencvárosi fiúkat. Fenntartás nélkül."
Amúgy az egész akkori magyar labdarúgásra nem lehetett panasz, hiszen a La Manche túloldaláról újabb jó hír érkezett: az „aranylabdás" France Football a második-harmadik helyre tette – az olasz csapat igazán elviselhető társaságában – honfitársaink válogatottját Európa rangsorában. A kontinenslistát a szovjet együttes vezette, amelynek 1967-es mérlege valóban imponáló volt: 10 győzelem, 2 döntetlen, 2 vereség. (A magyar nemzeti együttes ötször nyert, egyszer kikapott.)

A francia szaklap nem véletlenül vált etalonná az ötvenes-hatvanas években: lajstromának első négy helyezettje közül – a negyedik Anglia volt – három szerepelt az Európa-bajnokság 1968-as négyes döntőjében. S azért lett „csak" három a négyben, mert a legjobb nyolc között egymással találkoztak a Szovjetunió és Magyarország legjobbjai. A Népstadionban hazánk fiai – a két Jani, Farkas és Göröcs góljával – 2-0-ra nyertek, ám egy héttel később Moszkvában megtörtént az, ami elképzelhetetlennek tetszett: a vendéglátók 3-0-ra győztek. A kudarcban nem csekély szerepet játszott az ­Illovszky Rudolf, Sós Károly kapitányváltás 1967 végén, elvégre az új szakvezető húzásairól joggal írta a Képes Sport: „Kényszerű csere volt (az első találkozóhoz képest – a szerk.) Fatér helyett Tamás, elgondolkodtató ­csere volt Göröcs helyett Komora, kockázatos csere volt Fazekas helyett Albert." (A „császár" ismét sérüléssel bajlódott, ezért nem játszott a budapesti mérkőzésen. Tamás Gyulát pedig úgy állította a háló elé a különös döntéseinek sorozatáról elhíresült Sós, hogy a kapus – szintén sérülés miatt – hónapok óta nem védett.)

Ha a válogatottnak nem is, az FTC-nek sikerült finalistává válnia. S abban, hogy a zöld-fehérek eljutottak a döntőig, a fiatal Branikovits megint csak főszerepet vállalt. Már a Bilbao elleni páros mérkőzésen (2-1, 2-1) szerzett egy fontos gólt, majd az elődöntőben szépen összevarrta a szétszaggatott reményeket. Sergio Clerici és Marino Perani góljával a Bologna 2-0-ás vezetéshez jutott a Népstadionban, ám az immár „kis Flórinak" becézett felfedezett nagyszerű szólóval szépített, aztán – Novák Dezső beíveléséből – egyenlített. Varga utóbb a győztes gólt is megszerezte (3-2), így a visszavágón elég volt a 2-2.
Nem úgy, mint a 0-0 a döntő ­második meccsén. Leedsben fordított eredmény született, mint Liverpoolban, azaz a United győzött 1-0-ra.

A talizmán ­Branikovits már az angol előny megszerzése után, a ­hatvannyolcadik percben állt be... A visszavágón pedig egyáltalán nem játszott. A Szőke (Karába), Varga, Albert, Katona négyes (ötös) meg nem bírt Sprake kapussal, valamint a Reaney, Jack Charlton, Hunter, Cooper összetételű védősorral. Ezzel együtt a Népsport nem tört pálcát a vesztes fölött: „A Ferencvárosnak nincs szégyenkezni valója. Hallatlanul izgalmas küzdelemben szinte minden elképzelhetőt megtett azért, hogy behozza 0-1-es hátrányát."

A sportlap akkoriban 90 fillérbe került, a VVK-csúcstalálkozó másnapján pedig jó lett volna olvasni néhány forintos labdáról. Erről lemaradtak az előfizetők és a rikkancsoknál vásárlók, hamarosan viszont mindannyian arról értesülhettek, hogy a hol be-, hol kikerülő Branikovitsnak végképp eljött az ideje.

Hatvannyolc őszén Varga Zoltán világgá ment az olimpiai faluból, s – bár szökésével nem kis döbbenetet keltett – az nem volt kérdés, ki lesz a dublőre az FTC-ben...