Az elfogadottság kulcsa a siker, ám ezzel a 22-es csapdájához érkezünk. Elvégre jó eredmény nem jöhet létre megfelelő feltételek nélkül. Ha nincs idő profi edzésmunkára, mert túlórázni kell az irodában, ha nem jut pénz edzőfelszerelésre, mert a klub nem állja azt, és különben is, kell a gyereknek sítáborra, akkor vajon hogyan lehetne kiemelkedően teljesíteni?
 |
Egy nő és egy férfi. Serena Williams és Rafael Nadal
Miguel Medina / AFP |
Jellemző, hogy amíg a siralmas magyar férfifutballba eredmény nélkül ömlenek a forintmilliárdok, az amatőr státuszú MTK az utóbbi négy esztendőben zsinórban a női Bajnokok Ligája főtáblájára jutott. (Azon a többség profi vagy félprofi.) Sosem tudjuk meg azt sem, hogyan alakult volna a labdarúgás története, ha az első világháborúból visszatérő férfiak nyomására az angol szövetség nem tiltja ki pályáiról – egészen a hetvenes évekig! – a harcok alatt a stadionokban őket helyettesítő és roppant népszerűségre szert tevő nőket. (Ugyanez a szövetség manapság fontmilliókat áldoz a női futball fejlesztésére.) A rossz nyelvek szerint a vízilabda az a sportág, amelyben talán a legnagyobb különbség mutatkozik a fér fiak és a nők játéka között. Ám Faragó Tamás, a póló Peléje szerint ez mind kevésbé állja meg a helyét. „A különbség, amely a két nem játéka között húsz-harminc éve óriási volt, manapság egyre inkább elmosódik – mondja. – Bizonyos értelemben látványosabb vízilabdát is produkálnak a lányok, a férfiak pólója ugyanis elment az erő, a kondíció irányába. Mivel a nők meghatározott ponton túl e tekintetben nem fejlődhetnek, a technika került náluk előtérbe, ami nézőbarát játékot eredményez.”
Az egykori Magyar Nőpárt honlapján ma is megtaláljuk azt a hazánkban meglehetősen szokatlanul szókimondó interjút, amelyben Fábiánné Rozsnyói Katalin, a magyar kajaksport nagyasszonya így fogalmaz: „Mindenütt a férfiakkal kellett megküzdenem. Soha nem hagytam magam, tíz körömmel harcoltam a sportoló lányokért.” Megjegyzi: jó néhány élsportoló nő kénytelen volt megalkudni, a sportot később otthagyni. „Sokan jelzik, hogy mindig szurkolnak nekem, mert te kiálltál és kitartottál!”
Ne gondoljuk azonban, hogy csupán fizikai gátról volna szó a két nem között. Garri Kaszparov sakkozó például bicskanyitogató szavakkal illette a fiatal Polgár Juditot 1990-ben, aki akkor már egy éve – és onnantól huszonöt esztendőn át – vezette a női világranglistát: „A természet ellene dolgozik, és nagyon gyorsan. Fantasztikus sakktehetsége van, de csak egy nő. Mindennek oka a női szellem fogyatékossága. Egyetlen nő sem bír ki a sakkban hosszabb küzdelmet.” (Polgár később legyőzte Kaszparovot.)
Nem segít a helyzeten, hogy az olimpiai műsorba a nők csak a férfi ak kárára tudnak bekerülni bizonyos versenyszámokban vagy sportágakban. A 2012-es londoni olimpia volt az első, amelyen valamennyi részt vevő országnak volt női képviselője. (Nem árt felidézni: az 1996-os atlantai játékokon még huszonhat országnak nem volt.) Ám még Londonban is harminccal kevesebb aranyérmet akasztottak női, mint férfinyakba. Ami a téli olimpiát illeti, Szocsiban végre a női síugrók is versenyezhettek. Megdolgoztak érte: 1998 óta bombázták petíciókkal a NOB-ot...
Ám a sportágak jellemzőinek meghatározása változatlanul a férfiak szemszögéből történik. Bár az olimpiai mozgalom mottója a „gyorsabban, magasabbra, erősebben”, a női sportot tízből kilenc esetben a gyengébb, lassabb, alacsonyabb jelzőkkel írják körül. Holott elegendő volna a citius, altius, fortius analógia mentén levonni az egyetlen helyes következtetést: az ember – akár férfi, akár nő –törekedjék az ön maga lehetőségeihez képest elérhető legjobb teljesítményre. S értékeljék is a szerint.
