Mert Kispestről – egy nőügy miatt – átvezényeltek a tatai Honvéd Rákóczi SE-hez, és a leszerelésem után örültem, hogy közismert klubhoz igazolhatok. A Volánban olyan labdarúgókkal játszhattam együtt, mint Bene Ferenc, Dunai Ede, Juhász Péter, Fekete László, hogy csak néhányat említsek a legnevesebb újpestiek közül. De én szerettem futballozni Ebedli Ferenccel, Kékesi Rezsővel, Seres Gáborral, Magos Gyulával vagy Nyúl Istvánnal is. Előfordult, hogy a Megyeri úton nyertünk 2-1-re, miután becsavartam Szendrei Józsinak, s hogy egy héten belül huszonöt-, illetve tizenkétezer szurkoló jelenlétében kaptunk ki 1-0-ra, valamint 3-1-re a Fraditól és a Dózsától.
A Honvéd elleni 6-6-ot nem említette…
Ki kell ábrándítanom: nem volt az bunda.
A kispestiektől is mindig ezt hallottam, de sosem hittem el.
Pedig ez az igazság. Amúgy van-e olyan bolond, aki 6-6-ra bundázik? A meccs közben, emlékszem, azt mondogattam társaimnak: gáz van, kiesünk. (Tűnődik – a szerk.) Hogy pénz nem forgott, az biztos. S ha megcsinálták, mögöttem csinálták meg, de – minden túlzástól mentesen állíthatom – abban a Volánban nélkülem nem történt semmi.
|
„Ha kell, felveszem a telefont, és kapcsolom a doktort”
Szabó Miklós |
Másutt történt?
Szinte mindenütt, ahol megfordultam, a meghatározó labdarúgók közé tartoztam. Az MTK 1987-es bajnokcsapatában is. Pedig abban az együttesben Híres Gábor elhitte Verebes József edzőnek, hogy ő a legjobb középhátvéd Európában, és Boda Imre sem kételkedett a „mágus” megállapításában, miszerint a mi centerünk semmivel sem gyöngébb Gary Linekernél. Bennem voltak aggályok, mert eleinte azt hallottam a Hungária körúti törzsközönségtől: ez a falábú meg minek jött ide? Aztán a Csepel ellen 0-2-ről mesterhármassal fordítottam, és zúgott az ütemes szeibertgyuri… Hasonló volt a helyzet a Ferencvárosban is, ahol rendre huszonötezer ember buzdított bennünket. Igaz, a Fradiban csak nyolc gólt szereztem – előtte az MTK-ban kétszer voltam második a góllistán –, viszont adtam néhány használható labdát 1990 mesterlövészének, Dzurják Csöpinek…
Miért nem volt válogatott?
Mert nyolcvanhétben, amikor a keret az NDK elleni lipcsei találkozóra készült, két edzőmeccset is lemondtam a lányom, Szonja születése miatt. A kapitányként és klubedzőként is dolgozó Verebes az első nemet még elfogadta, a másodikat már nem.
Az életmódja nem szólt közbe?
Ha mindazok, akikkel az éjszakában találkoztam, soha nem lehettek volna válogatottak, akkor már megszűnt volna a nemzeti tizenegy… De volt bennünk betyárbecsület. Egyszer egy egész éjszakát átmulattunk – nem mondom meg, kikkel – Debrecenben. Verebes reggel azt látta, hogy töltött káposztát eszem az Arany Bikában a svédasztalról. Mondta: négyezer. (Értsd: forintban ennyi volt a büntetés – a szerk.) De délután a kupameccsen 4-1-re megvertük az MTK-val a DVSC-t.
Később kevésbé élt nagy lábon.
A pályafutásom befejeztével nehezen helyezkedtem el. Sőt azt vettem észre, olyan rossz a labdarúgók megítélése, hogy jobb, ha letagadom: futballoztam valaha. Voltam zöldséges, pincér a Park Szállóban, hét éven át egy angyalföldi gumiműhelyben dolgoztam, s öt esztendeje megbecsült személy- és vagyonőr vagyok a Szegedi úti rendelőintézetben.
Megismerik?
Még az orvosok is.
Megy a nosztalgiázás az igazi futballról?
Nem megy. Itt munka van. Ha kell, felveszem a telefont, és kapcsolom a doktort; ha kell, rendet teszek folyosói szóváltás közben.
Akadnak kellemetlen helyzetek?
Előfordulnak. De az, aki futballozott Garaba Imre ellen, fel sem veszi az ilyesmit…
Meccsre jár?
Nem. Egyetlen játékost sem tudok említeni, aki miatt érdemes lenne kimennem.
