– Ha már modern kor: az időmérők az atlétikai versenyeken anno lépcsős emelvényen, kezükben stopperórával ültek, ma pedig a legkorszerűbb berendezésekkel állapítják meg a sorrendet. A leggyengébb láncszem, az ember ki lett iktatva?
– Nem teljesen. Például a startpisztoly ravaszát nem gép húzza meg. Valóban fantasztikus a fejlődés, de a végső sorrend megállapításánál még most is nagy a szerepe az embernek.
– Nagyon szoros befutó esetén az ezred másodpercnyi különbséget érzékeli a szem?
– Természetesen nem. A szakembernek a kamerák rengeteget segítenek. E berendezések a célvonal egy szűk sávját rögzítik; szinte hihetetlen, de másodpercenként akár több ezer felvétel készülhet. A fotó ezekből a csíknyi, függőleges képrészekből áll össze, nekünk a számítógépen a kurzor segítségével hajszálvékony függőleges vonalat kell a futók törzséhez állítanunk, és az időeredmény automatikusan megjelenik.
– Sok vitás esete volt?
– Szerencsére nem. A gép ugyanis nagyon pontos. 2006 óta számos nemzetközi versenyen vettem részt vezető célfotóbíróként. Elképesztő, de a kamerák képe alapján a szinte mérhetetlen távolság is észrevehető: a 2010-es dohai fedett pályás világbajnokságon a férfi hatvanméteres síkfutás negyedik előfutamában a célfotón a második és a harmadik helyezett ideje között csupán hét tízezred másodperc volt a különbség. A két évvel ezelőtti moszkvai vb-n fordult elő: férfi ötezer méteren is rendkívül szoros lett a befutó, az ezüstérmes etióp Hagos Gebrhiwett és a bronzot nyerő kenyai Isiah Koech között egyetlen ezredmásodperc döntött. Persze előfordul óvás, ilyenkor a csapat hivatalos képviselője is megnézheti a felvételt. Ezt követően eldöntheti, hogy a döntés ellen írásban fellebbez-e. A tavalyi zürichi szabadtéri Európa-bajnokságon például a férfi négyszáz gát egyik előfutamában a negyedik és az ötödik, valamint a száztíz gát egyik elődöntőjében az ötödik és a hatodik helyezett között mindössze egy ezred másodperc volt a differencia. Érthető, hogy a továbbjutás miatt az érdekeltek a végsőkig elmentek, de a zsűri mindkét esetben nekem adott igazat.
– Hogyan lesz valaki célfotóbíró?
– Leginkább úgy, hogy az apukája is az volt, aki a lányát már kilencéves korában magával vitte a versenyekre. Megtetszett, amit édesapám (Horváth István, akivel még ma is lehet találkozni a versenyeken – a szerk.) csinált, én is követtem a példáját. Egyébként középiskolás koromban és az egyetemi évek alatt gyalogoltam a Honvédban. Tizenöt évesen már a nyíregyházi ifi Eb-n dolgoztam. Nemcsak nemzetközi célfotó-, hanem általános versenybíró is vagyok, így a hazai viadalokon az ugró- és dobószámoknál zászlóval jelezhetem, hogy érvényes volt-e a kísérlet. A technikai bizottságban a harmincöt évemmel én vagyok a legfiatalabb, de a húszesztendei gyakorlat sokat számított a megválasztásomban.
– Mi lesz a legközelebbi feladata?
– Tudni kell, hogy a bíráskodást nem főállásban csinálom, az Országos Tisztifőorvosi Hivatal népegészségügyi főosztályának vagyok az egyik doktora. Készülök az első olimpiámra, a riói játékokra, ahol nemzetközi célfotóbíró leszek. De ennél sokkal hamarabb, már pénteken a Gyémánt Liga-sorozat brüsszeli állomásán van dolgom. Ma már a távolugrásban is video-távolságmérő eszközt alkalmaznak, most ebből a tárgyból vizsgázom, ugyanakkor a leendő nemzetközi célfotóbírókat én magam vizsgáztatom.
