Filozófiák találkozása
Igaz, ez a cirkusz legalább arra jó, hogy a problémáról ne essen egy szó sem. Az ugyanis biztosan nem a mozgáselemző szoftver meg a reklámfilm. Persze rácsodálkozhatunk, hogy a Komjádi uszoda rossz állapotban van (azta, tényleg?), Gyárfásék menedzsmentje nem konkurál a világ vezető sportvállalkozásainak elit csapataival (azta, tényleg?), a sportvezetők olykor úgy reagálnak, mintha 1973 óta elfelejtettek volna lapozni a naptárban (azta, tényleg?), máshol űrtechnikát használnak a felkészülésnél, itt meg nem (azta, tényleg?). Ám ha túlestünk ezen a szakaszon, ideje megértenünk: filozófiák feloldhatatlan konfliktusa áll a háttérben. Ennek lenyomata a perverz magyar sportfinanszírozás, de mögötte kirajzolódik individualizmus és kollektivizmus ütközése éppúgy, mint a szórakoztatóipar szürkezónája, amelyben összemosódik állami pénz és magánérdek, nemzeti büszkeség és üzleti háttér.
|
Szemtől szemben: Gyárfás Tamás és Hosszú Katinka
Mirkó István |
Az ügy megértéséhez jó alapot ad az állítólagos casus belli, az úszó-vb reklámfilmjének ügye. Történt, ugye, hogy Hosszú nem volt hajlandó ingyen és önként szerepelni a videóban. Ebben úgy volt igaza, hogy nem volt igaza. Jogos az érvelés, amely szerint ha a sportoló emberfeletti, évtizedes munkával eléri azt a szintet, amelyen már képes brandet építeni, logikus, hogy pénzt kér kereskedelmi szolgáltatásaiért, „arca” használatáért.
Ám a szövetség okkal gondolta, hogy nem kell fizetnie a fellépésért. Az úszás ugyanis – megannyi sportágtársához hasonlóan – hibrid helyzetben van. A klasszisok közpénzen nőnek fel, az elit sportolók és trénerek kiemelt támogatást kapnak, edzőtáborokba járnak. Csakhogy közben üzleti lába is alakult a szektornak, minek köszönhetően a legjobbak tíz-, illetve százmilliókat kereshetnek a versenyeken. Úgy, hogy közben kevés „nemzeti hasznot” hajt, ha valaki a dubaji vagy a katari rövid pályás Világ Kupán sorra gyűjti a győzelmeket.
Ez a sportcirkusz része. Mint például a tenisz világ körüli útja. Az „ütősök" jól mutatják az ellenpontot. Maguk állítják össze versenyprogramjukat, fizetik edzőiket, utazásukat. S ami a lényeg: ők vannak a válogatott nélkül is, az úszók, kajakosok nincsenek. Roger Federer akkor is Roger Federer, ha soha az életében nem lép pályára a svájci csapat Davis Kupa-meccsein: a szórakoztatóipar emblémája, akinek brandje egyéni munka. Hosszú Katinka viszont nincs válogatott, azaz közösség nélkül. Olimpián, vb-n nem szerepelhet magánzó.
Amikor Federer és Stan Wawrinka eldönti, hogy Davis Kupát akar nyerni hazájának, akkor beszáll minden meccsre. Ha erre nincs idő, erő, akkor a páros nem játszik. Teheti, mert ott független a márka az állami, a közösségi projektektől, nemzeti színektől.
Rendszerkritika
A látványsportok elitjében e tekintetben világosak a viszonyok. Egyéni és/vagy csapatvállalkozások, márkák, történetek, teljesítmények versenyeznek a piacon a pénzdíjért, a szponzorokért, a fogyasztókért. De e kitüntetett sportágak alatti régióban átmeneti állapotban vannak sportágak. Ez a rendszerprobléma, amelyet Hosszú nem akar érteni, Gyárfás meg nem tud megoldani.
Orbán hatására gondolta meg magát Kiss László
Újabb fordulat a Hosszú Katinka kontra Magyar Úszó Szövetség-ügyben: a csütörtökön lemondó Kiss László szövetségi kapitány tegnap bejelentette, mégis marad a posztján. Amint azt a szakvezető a Népszabadságnak adott interjújában elmondta: döntésében sokat számított, hogy telefonon felhívta őt Orbán Viktor miniszterelnök. Tovább a teljes cikkre: >>>
Ezekben a jellemzően egyéni olimpiai szakágakban (atlétikától az úszásig) már van pénz, ám az ötkarikás nemzeti büszkeség, az állami beavatkozás keveredik az éppen alakuló piaccal, amely viszont nem él meg az olimpia és a vb nélkül, mert rövid pályás VK-kon senki nem lesz szupersztár, ahhoz a csúcseseményeken kell pazar produkciókkal kitűnni. Ott viszont nemzeti színekben lehet fellépni, miként a felkészüléshez is szükség van a közösség támogatására. Mindebből nyilvánvaló, hogy itt nem erkölcsi ügyről van szó, hanem üzleti és életstratégiák konfliktusáról.
Ezért álságos például a felszínre tett feltételvita. Evidencia, hogy a tőkeszegény régiókban rosszabb a helyzet, mint a centrum országaiban. A periféria nem képes ugyanannyi pénzt fordítani kutatásra, fejlesztésre, közszolgáltatásokra sem, mint a legfejlettebb területek. Soha nem készülnek majd azonos feltételek mellett a magyar, a szlovák, a dél-amerikai sportolók az amerikai, brit riválisokkal. Ahogyan soha nem kapnak olyan feltételeket tudósok sem, mint nyugati kollégáik. Ez az egyenlőtlenségek igazságtalansága.
A magyar sport hősei éppen úgy születnek, hogy e kiszolgáltatott helyzet ellenére győzik le a sokkal több tehetség közül válogatott amerikai sportolókat. Ezen a területen adunk revánsot a vereségeinkért, az igazságtalanságokért: háborúban, piacon, életszínvonalban nem tudunk konkurálni, ám uszodában, ringben, tatamin meg tudjuk tenni. A kisebb országok ezért is élik meg nemzeti ünnepként a sikereket. Ezért fordít Venezuela állami pénzt Forma–1-es pilótájára. Mert itt győzhet, fókuszba kerülhet: létezhet. Ezért ad meg mindent a magyar állam is az elit sportolóknak. Nincs tán ma minálunk olyan szakma, amelynek képviselői jobb helyzetben lennének, mint a kiemelt versenyzők. Alapvető közszolgáltatások – mint az egészségügy vagy az oktatás – vegetálnak, egyetemi oktatók, zseniális kutatók dolgoznak bagóért idehaza, miközben a sportikonok megkapnak mindent, amit megkaphatnak.
Igen, lehet mondani, hogy a nem teljesítő futball meg még nagyobb támogatást kap. Ám azt soha nem szabad feledni: egy jobb NB III-as meccsre többen váltanak jegyet minden héten, mint amennyien a csúcsúszóinkkal rendezett magyar bajnokságra. Ráadásul a gyerekek meghatározó része a futballpályán lelhető fel. A globális szórakoztatóipar e tekintetben világosan működik: a Bundesligában edzősködő Dárdai Pált biztosan többen ismerik a világon, mint az összes olimpiai aranyesélyesünket együtt. Birkózóink, cselgáncsozóink csak nekünk számítanak, s nekünk is csupán az olimpia idején. Emlékszik-e valaki arra, melyik birkózónk nyert meccset a legutóbbi vb-n? S hogy szerzett-e cselgáncsozónk érmet?
Attól, hogy a szórakoztatóiparban ezek a sportágak kvázi nem léteznek, nekünk fontosak. Sporthagyományaink pazarok, felfoghatatlan, hogy ez a tízmilliós ország miként tud a legsikeresebb nemzetek között maradni az olimpiai örökranglistán. Kutatások sora bizonyítja: a magyarok nagy része a nemzethez tartozását akkor érzi leginkább, amikor sportsikereket érnek el honfitársai. Ezt értenie kell annak is, aki szerint bohóckodás az egész.
Gyárfás és Hosszú egyaránt imádja a sportot, ezért fontos, hogy beszélnek, s ezért szánalmas, amiről beszélnek. A létező rendszerproblémáktól függetlenül taszító az is, hogy Hosszú csupán a vágóképek kedvéért szerződéstervezetet tép, sajtósa meg szövetségi kapitányt blokkol. Ahogyan az is: a magyar sportvezetés némaságba menekül, az átláthatatlan beavatkozásaival a rendszer perverzitását fokozó Orbán Viktor közvetítőnek jelentkezik, amivel államüggyé válik a kibékíthetetlen filozófiák kibékítése. Ennek pedig nem lehet más az eredménye, mint újabb, de elfojtott, így a rendszert belülről rohasztó konfliktusok létrejötte.
A részletezett problémák miatt nem lehet jelenleg ezt az ügyet kezelni. Amíg az olimpia nem veszíti el nemzeti jellegét, amíg ez a piac az állammal együtt él meg, amíg összefonódik az egyéni és a közösségi érdek, az állami pénz és a magánbiznisz, addig ez az ügy nem oldódhat meg. Hiszen például Hosszú közvetve az államtól várja: teremtse meg neki azokat a feltételeket, amelyek növelik versenyképességét, egyúttal brandjének értékét, esélyét a pénzdíjakra. Ám cserébe csak kereskedelmi alapon (értsd: pénzért) hajlandó szerepelni. Márpedig ez nem az a deal, amelyet a közösségnek mindenképpen meg kell kötnie, ám ha Hosszú nem szól, sohasem kerül előtérbe a háttérbe rejtett konfliktus.
Szép új Magyarország
S miközben az elit versenyzők felkészülésének körülményeiről ilyen elkeseredett vita folyik a perverz, milliárdokkal gurigázó, átláthatatlan sportfinanszírozási rendszer árnyékában, egyetlen szó sem esik arról, növeljük-e a hozzáférhetőséget, demokratizáljuk-e a sportot, miközben egyes kiemelt versenyzőknek „országidegen" nagyságú juttatásokat adunk. Arról sem merünk beszélni, vajon Katinkát ki kell-e engedni a rendszerből, mert a rendszer nem tudja kezelni. Alakuló kultúra, filozófia ugyanis nem változik úgy, hogy valaki sajtótájékoztatót tart. Ahogyan attól sem, ha valaki eltussolja a problémákat. Bármi csak akkor változhatna, ha a médiának szóló attrakciók, könnyek és szerződéstépések után nem az értelemtől megfosztva zajlana a műsor, hanem a valódi problémák is előkerülnének. Elgondolkodnánk rajta, mi a sport szerepe a magyar társadalomban, hogyan lehet kezelni a szórakoztatóipar betörését, a sport hibrid jellegének konfliktusát, meddig tartható individualizmus és kollektivizmus eredendő feszültségének elfelejtése a sportszektorban, és így tovább a végtelenig.
Erre persze most nincs idő, mert kiabáljuk izgatottan, hogy hajrá, Katinka! Takarodj, Katinka! Így lett legalább szép új Magyarországon egy menő sport: a nemzeti hátúszás. Ebben versenyezve haladunk tovább sietve.
Háttal a problémának.
