– Nem a tréningek mennyiségét kérdőjeleztük meg, hanem a rendszer anomáliáira hívtuk fel a figyelmet: a jelenlegi szabályozás alapján a kötélhúzásban a Világjátékokon szerzett ezüstérem majdnem annyit ér, mint a kézilabdacsapat olimpiai negyedik helye. Egyetért ezzel az értékelési szisztémával?
– Ez szélsőséges példa, mert lehet, hogy idehaza viccesnek hat a kötélhúzás mint sportág, ám máshol akár komoly hagyományai is lehetnek. Én természetesen elfogult vagyok, de úgy gondolom, megérdemli a pénzt, aki a négyévente megrendezett, külföldön sokkal nagyobb presztízsű világversenyen kiemelkedő eredményt ér el. Hozzáteszem: mi egyetlen forint állami támogatáshoz sem jutunk a ciklus közben, a Világjátékok-helyezésért pedig az ötkarikás díjazás felét kapjuk.
– Kell-e az államnak egyáltalán fizetnie ezekért az érmekért? Milyen társadalmi hasznot hajtanak?
– A Világjátékok programján szereplő sportágak sokak szemében hasonlóan értékesek, mint az olimpiai számok. Akadnak olyan szakágak, amelyek csupán azért nem kapnak helyet az ötkarikás programban, mert gyengébb a sportdiplomáciai hátterük, vagy televíziós és marketingszempontból kevésbé ígéretesek, mint a konkurencia.
– A sportágakat idehaza nem elsősorban a média minősíti, hanem az állami sportirányítás támogatási rendszere: az érintett szövetségek komplett éves támogatása elmarad attól, amit most jutalomként szétosztottak.
– Ez valóban sajnálatos dolog, de nem azért, mert a jutalmazás elérte az olimpiai jutalom felét, hanem azért, mert ezek a szövetségek nem kapnak elegendő támogatást. A mostani anyagi díjazás óriási ösztönzést ad nekünk a folytatáshoz, és az elismerés még inkább motiválja a fiatalabbakat.
– Nem vitatom az erőfeszítéseit, ám nem értem:miért kell milliókat fizetni idehaza kvázi ismeretlen, egzotikusnak tetsző sportágakban aratott diadalokért?
– Azt hiszem, a mai világban a sportolóktól kell a legkevésbé sajnálni a pénzt. Elmondom a saját történetemet: Caliba napokkal a küldöttség előtt, részben a saját költségemen utaztam el, hogy megfelelően akklimatizálódhassak. S akkor még fogalmam sem volt arról, jár-e egyáltalán honorárium. Arról nem szólva, hogy az egész sportpályafutásom alatt saját forrásból finanszíroztam a felszereléseimet, az edzőtáborokat, a versenyeket. Ezzel a jutalommal nullás lesz a karrierem pénzügyi mérlege. Az tény, hogy országosan nem vagyunk olyan népszerűek, mint az olimpikonok, de a környezetünk elismer és tisztel bennünket.
– Nagy-Britanniában egyetlen fontot sem kaptak a londoni olimpia győztesei, Kanadában négymillió forintnak megfelelő summát kasszíroztak. Magyarországon 35 millió illeti meg az ötkarikás aranyérmeseket, feleannyi a Világjátékokon első sportolókat. Helyesli ezt a nagy különbséget?
– Az egészséges életmód alapja a mozgás. Akkor sportolnak majd sokan, ha példaképeket látnak maguk előtt. Ideálok pedig akkor lesznek, ha a társadalom megbecsüli azokat a tagjait, akik a sportra áldozták az életüket. Ezért gondolom úgy, hogy helyes, ha az állam kiemelten díjazza az akár az olimpián, akár a Világjátékokon eredményes versenyzőket. Caliban a 100 méteres uszonyos úszásban 39,54 másodperccel nyertem; több mint hét másodpercet vernék a férfi úszók legjobbjaira is. Talán ez jelzi, hogy nem csupán hobbisták vagyunk, akik lubickolnak a vízben.
