Bánhidi úgy véli, mostanában szerencsésen állnak a csillagok, mert négy kivételes talentum is egy időben versenyez mifelénk. Közülük a néhány hete a szakág első hazai Világ Kupa-győzelmét szerző Knochot és Liu Shaolint művésznek, Sándor tizenhét éves öccsét, Liu Shaoangot csodagyereknek minősíti, míg Burjánt a társaság pótolhatatlan zongoracipelőjeként jellemzi. De hozzáteszi: „A tehetség csak akkor ér valamit, ha felszínre is tör, s itt kerül képbe a szakma.”
A tréner szerint elvitathatatlanok a három éve Magyarországra érkezett kínai edzőnő, Zhang Jing érdemei: a szakember remekül ötvözte az ázsiai stílust a korábban főleg kanadai alapokra helyezett magyar iskola jegyeivel. „Ezzel együtt azt mondom, az idei sikersorozat az egész szakágat dicséri, és azt bizonyítja: ha van fölötte fedél, van alatta jég, van benne alázat és van elhivatottság is, akkor olyan kis csapat is a csúcsokra érhet, mint amilyen a miénk.”
|
Az első és a harmadik helyezett kínai mellett az ezüstérmes Liu, a magyar fiú
Ivan Szekretarev / MTI/AP |
Megtudom, hogy amíg a short track eddigi nagyhatalmai hozzávetőleg tízezer fiatalból válogathatnak, addig idehaza jó, ha összesen százan űzik ezt a sportágat. A legjobbak átlagban négy-öt órát edzenek naponta. Hosszú korcsolyás társaikkal szemben nagy előnyük, hogy ők szabvány méretű hokipályán tréningezhetnek, míg Hunyady Emese utódai számára legföljebb három és fél hónapig tart az idény a Ligetben.
Azt már Liu Shaolin Sándor, a kínai apukától és magyar anyukától származó, hazánkban született – a zongoratanulásra még időben nemet mondó – őstehetség jegyzi meg, hogy a short trackban meghatározó a szerencsefaktor. „Ott, ahol hatvannal száguldoznak a sportolók, és millimétereken múlhat a győzelem vagy a bukás, értelmetlen jósolgatni a versenyek előtt. Ami biztos, a rengeteg munkának meglett az eredménye: végre a világ legjobbjai közé kerültünk, és éppen annyi esélyünk van nyerni, mint a kínaiaknak, a koreaiaknak, a hollandoknak vagy éppen az oroszoknak.”
Ezek után meg sem kérdezem Sándortól, hogy mit gondol, három év múlva Pjöngcsangban – a téli olimpiák történetében először – eljátsszák-e a magyar himnuszt. Ellenben annyit kicsikarok belőle: „Mostantól bármilyen bravúrt érünk is el, már nem számít bomba meglepetésnek. Fantasztikus érzés, hogy tényleg minden előfordulhat a jövő héten és 2018-ban is.”
