A szövetségek központi létesítményének szánt MSH-t 2004 decemberében foglalták el az első bérlők, de a sportszervezetek az eltelt tíz és fél évben – finoman szólva – nem ragaszkodtak mindenáron a négyemeletes épülethez. A labdarúgók, az úszók, a vízilabdázók vagy éppen a kajak-kenusok például soha nem voltak lakói a bázisnak, míg a Magyar Olimpiai Bizottság testületileg beköltözött oda, de rövid idő alatt kinőtte az ingatlant, és odébbállt. Noha időközben megérkeztek a szomszédos Kisstadionból a jégkorongozók, nemrégiben leléptek a röplabdások és néhány héten belül, ugye, a kézilabdázók is elhagyják a Dózsa György úti komplexumot.

Sportot űznek a költözésből Bánhalmi János / Archív

Utóbbiak hozzávetőleg azonos indokokkal: részint anyagi megfontolásokból, részint – sőt elsősorban – azért, mert már nem férnek el a zuglói épületben.

Novák András még csak három hónapja a kézilabda-szövetség főtitkára, de máris elmondhatja magáról: az ő nevéhez fűződik a költözködéssel kapcsolatos „történelmi” lépés. „Négy emeleten, szétszórva dolgoznak a kollégák, ami már a praktikum és a hatékonyság rovására megy, ezért döntöttünk úgy, hogy új otthont választunk magunknak” –magyarázza a sportvezető.

A szövetségi apparátusok alapos mértékében felduzzadtak az utóbbi időben, mindenekelőtt a taokedvezmény-törvény nyomán már-már lubickoló látványsportágakban. A több pénzzel ugyanis jóval több, speciális pénzügyi ismereteket igénylő feladat jár, s ezt a munkát a korábbi létszámmal képtelenség lenne elvégezni. „A tao, a pályázatok elbírálása, illetve a pénzek felhasználásának ellenőrzése csak a történet egyik, igaz, legfontosabb része – folytatja Novák. –További erőket köt le az egyesületek, szakosztályok folyamatos eligazítása a pályázatok szövevényes rendszerében, s persze az is, hogy a nagyobb büdzsé birtokában bátrabban vágunk bele nemzetközi események rendezésébe is; gondoljunk csak a női Bajnokok Ligája évekre Budapestre hozott négyes döntőjére. És akkor a néhány évvel ezelőtt még jóval kevésbé fontosnak tartott kommunikációról, közösségi médiáról, marketingről, píárról nem is beszéltünk.”

Kemény Dénestől, a vízilabda-válogatottat három olimpián is sikerre vezető kapitányától, ma a sportági szervezet vezetőjeként dolgozó szakembertől azt kérdeztem, cégvezetőnek vagy pólóselnöknek érzi-e magát inkább? „Ahogyan a szövetségi kapitány sem kizárólag edző, az elnök sem csupán sportvezető – reagál, és hozzáteszi: – A komplex feladatkör a tao nyomán pláne hangsúlyossá vált, de mi az első pillanattól kezdve azon voltunk, hogy felkészüljünk az örökké nyilván nem tartó idilli helyzet utáni időszakra, racionalizáljuk a megnövekedett terheket, és figyeljünk arra: a több pénz ne kényelmesítsen el minket. Ezért aztán a vízilabda-szövetségben a taóból származó bevétel – úgy gondolom, példamutató módon – az ötven százalékát sem teszi ki a büdzsének.” A margitszigeti uszodában található pólós központban egyébként kizárólag a szükséges pályázati és kontrolltevékenységek miatt nőtt meg az adminisztráció létszáma, a további feladatköröket ésszerűsítették, így az irodákban más munkakörökben nem tevékenykednek többen, mint néhány évvel ezelőtt.

A jégkorongsport ügyes-bajos dolgait 1998-ban – amikor Kovács Zoltán, a mostani főtitkár titkárként a szervezethez került – négyen intézték, ma tizenöt főállású munkatárssal és további harmincöt „bedolgozóval” látják el a feladatokat.

„Ezen nincs semmi csodálkozni való, hiszen a taót megelőző időszakban évi százötven milliós költségvetésből gazdálkodtunk, azóta egymilliárd forint ez az összeg” – érvel Kovács. Elmondja, hogy a legutóbbi elszámolási időszakban csupán a szövetség saját taós papírjai hét nagy kartondobozba fértek bele. „Ma már közgazdasági, jogi, sportszakmai és píár-ismeretek nélkül lehetetlen irányítani egy sportági szervezetet.”

Sinka László neve előbb a röp-, majd a kézilabdázókkal forrt egybe főtitkárként, utóbbiaknál később elnökként, néhány hónapja pedig a sportlövők adminisztrációs vezetője lett. Ő úgy gondolja, kétségtelen, hogy ma már más jellegű munkát kell végezni egy-egy sportág élén, mint annak idején, de azt túlzásnak tartja, hogy a szövetségek már-már közepes nagyságú cégekké alakuljanak át. „Régebben a szponzorok utáni hajsza jelentette a legnagyobb kihívást, ma az, hogy a látványsportok, vagy a kiemelt státuszú sportágak –mint a lövészet is – a leghatékonyabban használják fel a soha nem látott mennyiségű pénzt.”

Akárhogyan is, egy biztos, az MSH-ban mostanában idegenül hangzana Koncz Zsuzsa slágere. Mert ez nem az a ház, ahol semmi se változik...