Eszerint a bajok ősforrása a honi játékvezetők teljesítménye, tudniillik - mutat rá Sallói igazgató - itthon más felfogáshoz szoktak a játékosok. Hogy egészen pontosak legyünk: az a probléma, hogy futballistáinkat - a határokon innen - nem engedik harcolni a bírák.

Bizony, bizony: hiába a varázslatos játék, az öldöklő iram, a lelátón tomboló tömeg, a játékvezetők konkrétan satuba szorítják a szárnyalni kívánó honi labdarúgókat. Hiába cselezne ki hat-hét játékost Rajczi középcsatár, és továbbítana sarokkal a hálóba, ha Arany sporttárs láttán menten szoborrá merevedik a rémülettől.

Bozsics fedezet Farkas János-féle kapásgóljai pedig azért maradnak el, mert a szerb attól tart, hogy Fábián sporttárs súlyos sportszerűtlenségnek találná, ha a megmozdulás az 1966-os magyar-brazil felejthetetlen momentumára emlékeztetné a szurkolókat. Hogy Messi vagy Riquelme számára elfogadható volt Kassai Viktor közreműködése az olimpiai döntőben, azt tekinthetjük mellékesnek is, amikor a bíró Bori középpályást a hazai meccseken szándékosan statisztaszerepre kényszeríti.

Sallói szerint itthon angol stílusban kellene vezetni a mérkőzéseket. Akkor megállíthatatlanul elindulna a magyar futball felfelé; talán még az odahaza fölöttébb harcos meccseken edződött liechtensteini Vaduz se múlná felül 4-0-ra az Újpestet, mint az megesett nemrégiben. Az előrelépéshez tehát nem kellene más, csak az, hogy az NB I-ben Riley és társai dirigáljanak.

Jó gondolat.

Ezzel együtt néhány sportvezető és futballista is kellene. Nem sok, alig tizenhat csapatra való.