Pesten meg fanyalogtak, hogy "egyszer van Győrött kutyavásár" (a nyolcvanas években aztán volt több is), de mielőtt valaki azt gondolná, hogy becsmérelni akarom a 45 esztendővel korábbi győzteseket, leszögezem: az a (legtöbbször) Barna - Koós, Orbán (Szániel), Tamás - Palotai, Máté - Szaló, Orosz, Povázsai, Korsós, Keglovich összetételű ETO úgy 12-0-ra verné a Győr mai csapatát. (Miként a hajdani Debrecen, Haladás, Pécs - és így tovább - a mostani "utódokat".)

Budapest igazából csak az- után figyelt fel a folyók városának zöld-fehér együttesére, hogy a győriek 1965 áprilisában - ideiglenesen - beköltöztek a Népstadionba. Na jó, azt mindenki tudta: Keglovich, Orbán és Palotai egyaránt olimpiai bajnok... (Az A válogatottba viszont egyikük sem kapott meghívót.) A fővárosi fellegvár bevételéhez mindössze arra volt szükség, hogy a győri "kiscsapat" a legjobb négy közé kerüljön az európai bajnokok tornáján. Amszterdamban, a DWS ellen már hatvanezer néző előtt lépett fel a gárda, de a legizgalmasabb párharcot a Lokomotiv Szófiával vívta: Győrött - 2-3-ról fordítva - 5-3-ra nyert, majd a visszavágón 1-3-ról és 2-4-ről zárkózott fel (3-4); a továbbjutást jelentő Keglovich-gól a 87. percben esett...

Jött hát a Benfica, az ETO pedig kinőtte a régi győri sporttelepet. S bár - egy pénteken (!) rendezett meccsen - 1-0-ra kikapott a Nép-, majd 4-0-ra a Luz stadionban, hazánkban immár fejet hajtott előtte mindenki. Hiszen minden idők legragyogóbb lisszaboni korszakának képviselőitől, a Costa Pereira-, Germano-, Coluna-, Augusto-, Eusebio-, Torres-, Simoes-féle grandiózus garnitúrától még kettős vereséget szenvedni sem volt szégyen, és az elődöntő mezőnye így festett: Benfica, Inter, Liverpool, Győr...

El ne felejtsem! A Győr edzőjét úgy hívták: Hidegkuti Nándor. A Benficát pedig temesvári születésű honfitársunk, Schwartz Elek dirigálta.

A futballban még nemzetközi márkanév volt az, hogy magyar...