A spanyolok ellenben a meccsel foglalkoznak, és szurkolóik újból felvetették, hogy Vicente del Bosque szövetségi kapitány legalább a csoportmérkőzések harmadik körében állítsa a kapuba Iker Casillast, a 167-szeres válogatott rekordert. Meglehet, a kapitány hajlik a szóra, elvégre a harmincöt esztendős játékos kölyök még a negyven esztendős Király Gáborhoz képest. Mögötte a listán Sergio Ramos (134) következik, aki legutóbb, a törökökkel vívott 3-0-ás találkozón hagyta le Xavit (133). David Silva azon a meccsen a századik válogatottságát ünnepelte, most pedig azt mondta: „A legjobb úton járunk. Noha az egyenes kieséses szakasz mindig sokkal nehezebb, ha a jelenlegi formánkat tartani tudjuk, akkor egymás után harmadszor is Európa-bajnokok leszünk.” Keserűbb a hangulat a németek körében, mert a világbajnoki cím védőjét – annak ellenére, hogy az együttes veretlen, sőt még gólt sem kapott – sok kritika éri hazájában. Thomas Müller kifakadt:
„Nálunk az emberek semmitől sem boldogok; kivéve, ha 7-1-re megverjük a brazilokat.”
Joachim Löw szintén morog, mert bírálják a „hamis 9-es” miatt. (Vagyis azért, mert nem szerepeltet igazi centert.) A szakvezető azt válaszolta az őt támadóknak: „Kevés játékosunk képes az egy az egy elleni játékra. Így muszáj a kombinációkra alapozni, s ezekre alkalmas futballistákat bevetni.” Mielőtt elsírnám magam a németek borzasztó nehézségein, felidézem, mit mondott a svájci-albán Granit Xhaka, akinek a franciákkal vívott mérkőzésen lyukasabb volt a meze az ementáli sajtnál: „Egy döntő a németekkel igazán kedves volna a szívemnek.”
Azt hiszem, a németekének is.
Ami pedig bennünket illet, a jó fellépésű, akár filmszerepre is válogatható Szalai Ádám megemlítette: „Nem vagyunk Németország vagy Spanyolország, de a szívünk nagy. És a német edzői stáb megváltoztatta a mentalitásunkat.” Ezt alátámasztották a hétfői tájékoztatón Juhász Roland szavai. A 92-szeres válogatott védő így beszélt: „Nem úgy jöttünk az Európa-bajnokságra, hogy asszisztálunk mindenkinek. Jól felkészültünk, ennélfogva engem nem lepett meg eddigi kiváló helytállásunk.” Cristiano Ronaldóról pedig megemlítette: „Nincs olyan csapat, amely egy emberből állna. Ez alól a portugál válogatott sem kivétel.” A következő ellenfélről Böde Dániel hetykén kijelentette: „Tárt karokkal várjuk őket.” Majd hasonlóképpen huncut mosollyal megjegyezte: „Lehet, hogy Roland még ennél többre számított, de én a mostani négy pontot az Eb előtt gondolkodás nélkül aláírtam volna.”
Hogy a végén mennyi lesz a négyből – vagy marad-e ennyi –, az szerda este derül ki, ám Cristiano Ronaldo nagyon fogadkozik: „Bármi történt idáig, nem érdekes, mert hamarosan újra gólokat szerzek, akcióból és tizenegyesből is.” Dolores Aveiro, a 128-szoros válogatott ideál édesanyja – aki itt van Franciaországban – egyrészt közölte: „Az osztrákok elleni mérkőzés a fiam pályafutásának legdurvább meccse volt”, másrészt ő is leszögezte: „A magyarokat legyőzzük, és kész.”
Ha ez annyira valós, mint a legbrutálisabb találkozó, akkor nincs mitől félni.
Hacsak nem a játékvezetőtől. A meccset az angol Atkinson dirigálja majd, s bár az ember hajlamos azt hinni, a fair play hazájából származnak a legjobb bírák, be kell látni: ez messzemenően nem igaz. Az még csak hagyján, hogy az angol játékvezetők a legtudálékosabbak, akár percekig is magyaráznak a pályán egy-egy ítéletet. (Ahelyett, hogy folytatódna a játék.) Ami ennél sokkal nagyobb baj: sípos angol sporttársakkal esett meg a futballtörténet legnagyobb skandalumainak nem kis hányada. Puskás 1954-es lesgólját – és William Ling döntését – nem említem, mert azon lehet vitatkozni, ám az már tény, hogy Reginald Leafe három „királyi” gólt érvénytelenített 1961-ben a Barcelona–Real Madrid BEK-mérkőzésen, aztán kétségkívül világbotrány volt az 1962-es vb chilei–olasz találkozóján Kenneth Aston szörnyű „irányításával”, nem beszélve az 1982-es világbajnokság belga–magyar találkozójáról, amelyen Jean-Marie Pfaff büntetlenül tarolhatta le Fazekas Lászlót („hála” Clive White-nak). Még folytathatnám hosszasan, ám a lényeg: előzetesen én harminc fokban is fázom Mr. Atkinsontól.
De jó lenne megkövetni!
Meg követni az eddigi trendet; már, ami a magyar csapat szereplését illeti. Ha az albánokból indulok ki, semmi sem lehetetlen. Ha az izlandiakból, akkor sem. Ha... Itt is sokáig lehetne példálózni, bár Löw szakvezető már fanyalogva vetette fel: „Túl sok a huszonnégy csapat.” Giorgio Marchetti, az UEFA versenyigazgatója viszont veregeti a saját és kollégái vállát: „Bevált a bővítés.” A kicsiknek nyilván, ám a nagyokat ez nem izgatja.
Nem úgy, mint negyven éve Antonin Panenka megoldása. A középpályás 1976. június 20-án teremtett örök legendát a Csehszlovákia–NSZK döntő (2-2) alárúgós ráadás-tizenegyesével. A prágai játékost nyomban elnevezték „a futball költőjének”.
Ami faktum: különleges megmozdulásának kötetekre rúg az irodalma.
