– Azért, mert a magyar válogatottnak mindig a létező legerősebb összeállításban kell részt vennie a világversenyeken. Azért, mert változatlanul a leggólerősebb hazai jégkorongozók egyike vagyok. S talán azért is, mert az elmúlt két évtizedben valamit csak-csak letettem az asztalra. Egyébként megkérdeztem tőle, hogy ezek szerint az esélyt sem kapom meg arra, hogy a vb-ig hátralévő időben bebizonyítsam, ott van a helyem a csapatban, mire ő közölte: nem, azt sem.
– Beletörődött a döntésbe?
– Mi mást tehetnék? A kapitány szíve-joga, kire számít és kire nem. Még akkor is, ha nem szánalomból, hanem kizárólag szakmai szempontok szerint kellene válogatnia, és akkor is, ha egy egész sportág értetlenkedik a döntésén.
|
A kép a Magyarország–Dél-Korea mérkőzésen készült. Ladányi már nem gondol Dél-Koreára...
Földi Imre / MTI |
– Mert ez a helyzet?
– Én azt tapasztalom: igen. Akivel csak beszéltem a srácok közül, mindenki hasonló véleményen volt. A múlt heti, Fehérvár elleni Magyar Kupa-meccsen még a rivális szurkolói is értem demonstráltak: a tribünön kifeszítettek egy hatalmas magyar zászlót, rajta a nevemmel és a 11-essel, a mezszámommal, kaptam tőlük egy pólót, amelyre rányomtatták a náluk töltött majdnem négy évem statisztikáját, megajándékoztak egy üveg borral, egy Volán-sállal... Folytassam?
– Ha már a Fehérvár elleni mérkőzést szóba hozta: négy nappal az után, hogy megtudta, nem lesz válogatott, két gólt lőtt és egy gólpasszt adott, ezzel döntő érdemeket szerzett abban, hogy a Dunaújváros – bomba meglepetésre – legyőzte a sokkal esélyesebb vetélytársat. A dac ennyi erőt ad?
– Eszembe sem jutott, hogy na, most aztán megmutatom. Nem dacból játszottam, hanem, mint mindig, a legjobb tudásom szerint.
– Közeleg a világbajnokság, és erről az jut eszembe: a 2000-ben a sydney-i olimpiára utazó vízilabda-válogatottból kimaradt korábbi csapatkapitány, Vincze Balázs egy almafa tetején, kezében egy üveg itallal várta, amíg vége lesz a válogatott oroszok elleni döntőjének...
– Én nem ápolok semmiféle kapcsolatot a pálinkával, és – bár tudok fára mászni – szinte biztosan tévén nézem a vb-t a barátaim társaságában. És tiszta erőből drukkolok majd.
– A fiúknak vagy – ez sem lenne nagy csoda – Chernomaz bukásának?
– Természetesen annak, hogy hasonló csoda történjék, mint 2008-ban Szapporóban, amikor feljutottunk az A csoportba. Ha a kapitány ellen szurkolnék, azzal a csapatot is megtagadnám. Azt a társaságot, amelyben a fél életemet leéltem.
– S amelybe jövőre akár vissza is térne?
– Fogalmam sincs, mit hoz az elkövetkező időszak. Még néhány évig mindenképpen szeretnék játszani, ám eközben építgetem a karrieremet is. Ha minden igaz, egy év múlva ilyenkor végzek a TF testnevelő-edző szakán.
– Diplomával a kézben irány a válogatott kispadja?
– Azért az még odébb van. Addig számtalanszor bizonyítani kell, hogy nemcsak a pályán, hanem a pálya szélén is megállom a helyem. De kétségtelen: az lenne csak az igazi visszatérés.
