Kicsi, savanyú, de az övék

Ám a 165 centis, a fényképező masináját is akaratlanul megúsztató Karossának a legnagyobb, míg a sportolókorában kosárlabdázó Borbélynak a legkisebb méretű tréningruhát kölcsönözte a tréfás Tubi (így becézték a gyúrót), ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyűrűk korábbi urának nagyjából a térdéig ért a meggypiros alsó, míg a felvételek készítője úgy lépdelt, akár Garas Dezső és Kern András a Ripacsok című film emlékezetes kezdő jelenetében. (Egyedül nem megy...)

Három héttel korábban nem úgy nézett ki, hogy ekkora mulatság lesz Rotterdamban. Az 1986-os világbajnokság első magyar–osztrák selejtezőjének félidejében a „szomszédok” 1-0-ra vezettek, de a szünet után Nagy Antal Nagy-szerű fejessel egyenlített, majd Esterházy Márton finom góllal fordított. A pecsétet Kardos József ütötte rá a 3-1-es sikerre. Ezek a fiúk egy héttel Hollandia előtt hazai rangadón randevúztak, ám a gól nélküli döntetlennel zárult Újpest–Honvéd meccsről az jelent meg e lap hasábjain: „Általános füttykoncert közben ért véget a lilák és a piros-fehérek szürke találkozója.”

A Népstadion kettős mérkőzésének második meccse, az FTC–Vasas (1-1) már élénkebb volt, a rotterdami keretben azonban egyetlen ferencvárosi és angyalföldi labdarúgó sem kapott helyet – Nyilasi Tibor és Szokolai László az idő tájt a bécsi Austriában, illetve a grazi Sturmban futballozott –, ellenben két újpesti játékos, valamint nyolc kispesti honvéd sorakozott a jelöltek között.

Szendrei József, a Megyeri úti kapus az NB I-es mezőny akkori legjobb átlagosztályzatával (7,2) került a kiválasztottak közé, míg klubtársa, Kardos (6,5) – Nagy Antallal holtversenyben – a negyedik-ötödik volt a listán. Andrusch József, a kispesti háló őre (6,7) a harmadik helyet mondhatta magáénak, és rajta kívül a katonaklubból meghívót kapott még Sallai Sándor, Garaba Imre, Varga József, Détári Lajos, Bodonyi Béla, valamint Esterházy. Dajka László csak azért nem, mert sérült volt...

A középcsatár nem egyedül kínlódott. André Dainának, a holland–magyar találkozó dirigálására kijelölt svájci játékvezetőnek kiújult a lumbágója, a meccs előtti napon a sporttárs mozdulni sem tudott. Az UEFA – für alle Fälle – a partjelzők egyikét, Franz Gächtert bízta meg azzal, hogy szükség esetén ugorjon be kollégája helyett, míg a taccsbírót egy holland „dublőr” helyettesítette volna. Végül azonban Daina dereka – úgy-ahogy – rendbe jött, így elmaradt a hazai asszisztencia, amit nem bánt egyetlen magyar sem.

Pláne nem, hogy hazánk futballista fiai egyáltalán nem voltak biztosak a sikerben, és Mezey szintén arról beszélt a mérkőzést megelőzően: már a döntetlent is nagy eredménynek tartaná. Megannyi magyar szurkoló viszont vigaszt keresett azért, hogy honfitársaink az év nyarán nem vehettek részt a Los Angeles-i olimpián, és azt kívánta, hogy a hollandoknak kelljen mondaniuk a narancsról: „Kicsi, savanyú, de a miénk.” Ám a vendéglátók mellett szólt a kialakult csapatuk; kezdő tizenegyük névsorát már egy héttel a mérkőzés előtt kihirdette Kees Rijvers szakvezető.

Hátul Frank Rijkaard, középen Ruud Gullit, elöl Marco van Basten játszott... Annak ellenére, hogy a bajnoki címet a Feyenoord őrizte, a rotterdami klub csak két labdarúgót dele gálhatott saját pályájára, talán azért is, mert az 1983/84-es holland bajnoki évad hasonlított az NB I 1975/76-os kiadására: ott az Ajax 8-2-re győzte le a Feyenoordot, itt az Újpest 8-3-ra az FTC-t, de mindkét országban a nagy vesztes hódította el az aranyérmet. (Ám Van Basten az amszterdami csúcstalálkozón „csak” mesterhármast ért el, míg a Népstadionban Fazekas László ötöt rámolt be a ferencvárosi kapu környezetét nem védő zöldeknek.)

Azért a több mint 52 ezer néző mérhetetlenül boldog volt, amikor Wim Kieft befejelt egy szögletrúgást, és a huszadik percben „helyre tette” a magyarokat. Nana... Alig telt el újabb öt perc, és – kalandos akció végén – Détári okos lövéssel egyenlített, majd átvette az irányítást a vendég együttes.

Nagy Antal kiváltképp igyekezett, hiszen valóban ünnepelni akart a huszonnyolcadik születésnapján, a habot a tortára pedig Esterházy vitte fel. A támadást az a Csongrádi Ferenc indította, aki csak azért állt be, mert Garaba az első félidőben megsérült, de ha már bejött, harmincméteres, ragyogó átadással örvendeztette meg a csatárt. Esterházy tökéletesen tette maga elé a hosszú passzt, és – akárcsak az osztrákok ellen – grófi eleganciával továbbított a hálóba.

Esterházy (jobbra) győztes gólja MTI

Amint azt már rögzítettük, a vb-selejtező magyar diadallal zárult, de azért csak 2-1-essel, mert öt perccel a befejezés előtt Varga a De Kuip stadion légterébe lőtte az Esterházy buktatásáért megítélt tizenegyest. Utána meg azt várta, hogy társai megvigasztalják, ám a többiek egy szót sem szóltak hozzá; hagyták, hogy főjön a saját levében...

Az uszodai lökdösődésben persze már ő is részt vett – érthető, ha vonzotta a víz, hiszen Kacsának becézték –, Mezey pedig jó időben, azaz akkor nyilatkozta Borbélynak, amikor a szakíró jegyzetfüzete még nem ázott el: „A legszebb reményeink váltak valóra. Nem tudok kiemelni senkit, a győzelem mindenkit dicsér.” Nyilasi ugyancsak emelkedetten említette: „Az ilyen eredményt mindenütt a világon jegyzik.” S akkor még nem tudta, hogy a következő három évtizedben nem lesz magyar futballsiker a hollandok ellen, sőt kilenc meccsen éppen kilenc vereséget, valamint 7-38-as gólkülönbséget „produkálnak” 1-6-ot, 1-7-et és 1-8-at is elszenvedő honfitársaink.

A De Telegraaf című holland lap csalódottan állapította meg, hogy „nagy árat kellett fizetni a magyarok lebecsüléséért”, míg Gullit nem győzött csodálkozni: „Hiába futottam annyit, amennyit csak tudtam, folyton úgy éreztem, tizenegynél több magyar van a pályán.” A legszellemesebb kommentár azonban azé a Bodonyié volt, akit az utolsó percben, időhúzó csere során vezényelt a pázsitra Mezey kapitány. Az észrevétel így szólt: „Nem túlzok, ha azt mondom, szinte hibátlanul játszottam.”