Minden tiszteletem azoké, akik bírják a gyűrődést, és az éjfélkor kezdődő meccseket is végig tudják nézni. Külön elismerés jár azoknak, akik ezt hivatásukból kifolyólag teszik, hogy aztán a látottakat a lefújás után gyorsan megírják az internetre. A hozzám hasonló elbólintóknak nem marad más, mint reggel öt és hat között, még félálomban, az első kávé előtt az okos telefonon bepötyögni: USA–Port... Az ibériai ország teljes nevét már ki se kell írni, a kereső program magától kínálja fel a megoldást. Még egy kattintás, és ott a képernyőn a végeredmény: 2-2. Valamikor még meglepett volna, de ma, látva, hogy Costa Rica miképpen intézett el két korábbi világbajnokot, s hogy Argentína mit szenvedett Irán ellen, nincs min csodálkozni.
Nincs mit tagadni: az álmosság, a tévé előtti elalvás több góllal vezet a brazíliai világbajnokságon ellenem.
Azért persze van. Például ha az álmosság elleni küzdelemben hallgattam volna arra, hogy néhány percig kapcsoljam ki a tévét, így pihentetve a szememet, akkor lehet, hogy lemaradtam volna arról, amint Feghouli és Brahimi bolondot csinál a dél-koreai védelemből.
Azért is nagyon jó ez a világbajnokság, mert nincsenek előre lefutott mérkőzések. A papírforma nem létezik. Algéria az első csoportmeccsen egy másik arcát mutatta. Ha ugyanazzal a lendülettel támadott volna, mint vasárnap az ázsiaiak ellen, akkor talán a franciáktól ötöt beszedő svájciak sorsára jut. De a belgák elleni taktika, az a múlt. Dél-Koreával szemben dinamikus, lehengerlő, csupa szív társaság. Amelynek jó szurkolni.
Több mint húsz évvel ezelőtt jártam Algériában. Kemény világ volt, a hadsereg 1991 végén magához ragadta a hatalmat, hogy így akadályozza meg a mind népszerűbb Iszlám Üdvfront kormányra jutását. Polgárháború tört ki, az áldozatok száma – becslések szerint – meghaladta a százezret. Algírban is puskaporos volt a helyzet, az iszlamisták bárhol lecsaphattak, az újságok tele voltak a vérfürdők híreivel, leginkább azzal, hány áldozat nyakát vágták el. Magam sem tudom, a hatóságok miért adtak vízumot. Két testőr várt a reptéren: Mulud, a nyúlánk főnök és alacsonyabb társa, aki nem árulta el a nevét. Mulud folyamatosan rádiózott láthatatlan irányítóival, a magyar újságírót a Juventus és az olasz válogatott kiváló csatára nyomán Del Piero kódnévvel illette. A két állandó kísérő közül Mulud tudott valamennyire franciául, vagy ő volt felhatalmazva arra, hogy beszéljen; a lényeg az, csak egyetlen dologban értettünk szót.
A labdarúgásban.
A Juventus és az olasz futball mellett az 1992-es Európa-bajnokságot tárgyaltuk ki. A dánokat, akiket a világ strandjairól szedtek össze, hogy ugorjanak be a délszláv háború miatt kizárt Jugoszlávia helyett. A hollandokról is beszéltünk, Mulud leginkább Van Bastent emlegette. S persze „Püszkászt".
Muludék szoros emberfogásra rendezkedtek be, nélkülük sehova se mehettem. Egyszer sikerült lerázni őket, amikor az algíri magyar nagykövetség másik kapuján osontam ki, hogy felfedezzem a környéket. Túl messzire nem jutottam, hamarosan lefékezett a járda mellett a jól ismert régi, fehér Mercedes.
– Bien joué Del Piero! – mondta Mulud, miközben kinyitotta a hátsó ajtót. Jó játék, jó csel volt, de csak egyszer.
Feghouli, Brahimi, bien joué! Remélem, nem csak egyszer!
Allez!
