Az elnök nem csupán az újságokat marasztalta el: megkapta tőle az utánpótlás-nevelés is. Az akadémiákat annyiban megvédte ugyan, hogy „a legnagyobb baj a nyolc-tizennégy évesek képzésével van", azaz a labdarúgó-intézetek már-már hátrányos helyzetű gyerekekkel kezdenek foglalkozni, ám leszögezte azt is: „Korosztályos csapataink szinte semmit nem érnek el, főként azért nem, mert a válogatottakban alig mutatkoznak az első osztályban játszó fiatalok. Márpedig ha nincs elég ifjú játékos, akkor alkalmatlanok a tulajdonosok, a klubvezetők, az edzők." Vívmányként értékelte viszont a 43 milliárd forintos tavalyi taotámogatást, de megemlítette: „ennek árnyoldala is van, a felhasználás ellenőrzése során 740 milliónyi visszafizetési kötelezettséget állapítottunk meg". Hozzátette: „Van olyan érzésem, hogy egyes kluboknál sem szabályszerű az alkalmazás..." Márpedig – szögezte le – „a visszásságok veszélyeztetik a taoprogram társadalmi megítélését".
Szólt még a szurkolói kártyáról, melynek bevezetése „nem állta ki az idő próbáját", s e tekintetben kiemelte saját felelősségét. Kitért az NB I hajrájára, valamint annak tálalására, és az MLSZ nevében kikérte magának azt a feltételezést, hogy a szövetség igyekezett volna vagy megpróbálná benn tartani a Felcsútot.
A szigorú Csányi azért dicsért is: elismeréssel szólt az utcahosszal aranyérmes FTC-ről („gratulálok!"), a stadionprogramról („lassan ellensúlyozzuk a korábbi évek pályarombolását"), a szövetség sportdiplomáciai és gazdasági tevékenységéről („a múlt évi nyereségünk 316 millió forint"), és legfőképpen a válogatottról, amely negyvennégy esztendő után vehet részt ismét az Eb-n. „Örülök, hogy pótselejtezőn jutott tovább a világranglistán a tizennyolcadik helyre kapaszkodó csapat, mert azzal, hogy bravúros utolsó meccseket játszott az együttes, igazolta, hogy az Eb-n a helye. Ezzel együtt a kontinenstorna előtt óvnék mindenkit az óriási várakozásoktól, a zászlónk nem lobog még oly magasan..."
De végre egyszer nem kellett fél árbocra engedni.
