 |
| fotó: Szigetváry Zsolt / MTI |
- Az utolsó előtti napon nyertem meg a százméteres hátúszás döntőjét az S–9-es kategóriában. Akkor már nagyon feszült volt a hangulat a magyar táborban, hiszen hiába szereztünk sok érmet, az arany még hiányzott, és az éremtáblázaton nagyon hátul álltunk emiatt. Éreztem, oda kell tennem magamat a medencében, és boldog voltam, hogy sikeremmel az egész csapatot megörvendeztettem.
Gyorsúszásban volt esélyes, mégis száz méter háton győzött. Mivel magyarázható ez?
- Londonban négy éve két ezüstérmet nyertem, ötven és száz gyorson. Most eltökéltem, hogy Rióból arannyal térek haza. Nem voltam biztos benne, hogy ez gyorson jön majd össze, hiszen az utóbbi években visszaesett a teljesítményem ebben az úszásnemben. Ezért nagy hangsúlyt helyeztem a hátúszásra is.
Szakmailag kiknek köszönhet a legtöbbet?
- Elsőként természetesen az edzőmet, Horváth Pétert kell említenem, akivel egy éve gyakorolok. Ő épeket is edz, hasonlóan dr. Sós Csabához, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetőjéhez; ő szövetségi kapitányként segítette a paralimpiai úszók felkészítését. Velem külön is foglalkozott, volt olyan meleg égövi edzőtábor – Floridában –, ahová vele utaztam el.
Rióról előzetesen és az olimpia alatt is nagyon sok rosszat lehetett hallani. Ön mit tapasztalt?
- Csak jó benyomásaim voltak. Eljutottak hozzám is a rémhírek, de szerencsére egyiket sem erősíthetem meg. Kiválónak találtam a szervezést, a kiszolgálást és a környezetet is.
A győzelem pillanata volt felemelőbb vagy az, hogy a legendás Maracana stadionban tartott záróünnepségen ön vitte a magyar zászlót?
- Nehéz eldönteni, mindkettő csodálatos érzéssel töltött el. Köszönöm Szabó Lászlónak, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökének, hogy engem választott. Óriási megtiszteltetés volt a hazámat képviselni és a lobogónkat vinni. Egy hajszállal talán mégis a győzelemé az elsőség...
