Bosznia-Hercegovina 4,5 milliós, Costa Rica lakossága 4,6 millió fő, Honduras népessége 8,5 millió ember. Magyarországnál kisebb népességű és szegényebb országok, az egy főre jutó GDP-világranglistán mindegyiket megelőzzük. Ugyanakkor a világbajnokság előtti hivatalos FIFA ranglistán Bosznia-Hercegovina a 21., Costa Rica a 28., Honduras a 33., míg Magyarország a 47. (Azóta játék nélkül „feltörtünk” a 38. helyre. )
A felsorolt országok válogatottjainak nincsenek olyan korábbi sikerei, mint Magyarország 1938-as és 1954-es VB-ezüstérme, és jóval kevesebb klasszis játékost adtak a múltban a világ labdarúgó sportjának, mint hazánk. Mégis, a két fejletlen- mondhatni szegény - közép-amerikai és a balkáni ország nemzeti csapata előbbre tart a miénknél. Azt sokat hallottuk, hogy a minőségi labdarúgáshoz pénz kell (sok pénz), és mivel nálunk ebből soha nincs elég, sokak szerint értelemszerű a lemaradásunk.
Csakhogy 2010 óta pakol eleget a kormányzat a honi fociba, még sincs előrelépés. Nyakunkon az őszi kvalifikációs meccsek: szeptember 7-én itthon Észak Írországgal, október 11-én Bukarestben Romániával vívunk EB-selejtező mérkőzést. Milyen esélyekkel? Vajon kikre építi csapatát a szövetségi kapitány? A levitézlett és az európai kupából kipottyant hazai klubok játékosaira, vagy a külföldön legtöbbször kispados légiósokra?
Magyarországon az elmúlt években kiteljesedett a labdarúgás „akadémiai” rendszere és a régiek helyén számos új stadiont is építettek/építenek, illetve korszerűsítenek. Az intézményi háttér tehát szépen fejlődik, amit a magyar állam a jövedelemszabályozás eszközével (társasági adó kedvezménnyel) és költségvetési forrás biztosításával is támogat. Hiányzik/késik azonban a klinikai halál állapotában lévő magyar professzionális labdarúgás közvetlen résztvevőinek (menedzserek, edzők, szakmai stáb, játékosok) felfogásának átprogramozása egy tudás– és teljesítményorientált rendszer érvényesüléséhez. Jelenleg a csetlő-botló gurigázásért magas honorárium jár, a két-háromezres nézőszám stabilizálásáért önkormányzati támogatás dukál.
Az európai és latin-amerikai edzők illetve futballsztárok szerződési feltételeiről, jövedelmeiről folyamatosan beszámol a sajtó, de az itthoniak gázsijáról semmit nem tudhatunk. A botrányos magatartású Luis Suárez kontraktusának legfontosabb részleteit ismerhetjük (heti bére a Barcelonában 342 ezer USD és „harapási” záradék is van a szerződésében), de a méltán közkedvelt Gera Zoltán új ferencvárosi szerződésének legfontosabb paramétereit sehol nem találtam. A Daily Mail online sportrovatában a világbajnokságon szereplő 32 válogatott vezető edzőjének éves fizetése olvasható: a lista élén álló Capello fizetése 6,7 millió font/év, Hiztfeldé 2,2 millió font/év, a sereghajtó Miguel Herrera mexikói szövetségi kapitány fizetése pedig mindössze125 ezer font/év. Az idevonatkozó itthoni számot nem ismerjük. Esetünkben a nyilvánosság követelése azért is indokolt, mivel 1.) mesés edzői és játékos fizetésekről keringenek legendák, 2.) a nyújtott teljesítmények klub– és válogatott szinten harmatgyengék, 3.) közösségi (költségvetési) pénzek táplálják a sportcélú beruházásokat, így a stadionépítéseket is és 4.) a meccseket közvetítő, költségvetés által finanszírozott közszolgálati televízió jogdíjat fizet a kluboknak.
|
A Győr sima veresége hazai pályán
Krizsán Csaba / MTI |
Tisztítaná a rendszert, ha a javadalmazás elvei és a szerződések alapvető paraméterei publicitást kapnának. A magyar labdarúgásban meg kellene hirdetni egy új, egységes és nyilvános javadalmazási szisztémát. Egyértelmű, jogokat és kötelezettségeket megfogalmazó szerződéseket kell a játékosokkal kötni, hogy jól tudják: a klub munkát ad, tehát munkáltató, a labdarúgó pedig nem szabadidős hobbista, hanem munkavállaló. Autentikus forrásra hivatkozom (George F. Hemingway, tulajdonos, Honvéd FC – 2014. április 10., Budapest Honvéd Online): „Tudni kell, hogy Magyarországon létezik egy nagyon szigorú, tisztességes elszámoltatási rendszer, melynek keretében az MLSZ még a lehető legdrasztikusabb eszközökkel is rá tudja kényszeríteni a feleket a munkabér körüli konfliktusok törvényes megoldására. Persze csak akkor, ha van munkabér. Ugyanis minden más pénzfizetési kötelezettség, ami nem a klub által vállalt munkabérből ered, csak annyit ér, mint az ember, aki aláírja. Sok esetben ez azt jelenti, hogy semmit. A konfliktus abból ered, hogy a klub és a játékos az összeget, amelyben a két fél megegyezett, nem teljes egészében munkabérként foglalja írásba. (…) A magasabb összeget kifizető klub tisztességtelen versenyelőnyt, a játékos több adózatlan pénzt szeretne. Miután Magyarországon most nincs játékos, akinek az arculata valós értéket képezne, mint egy Puskás, Bozsik, Albert, Göröcs, Hidegkuti (...), maga az arculat átviteli szerződés létezése is egy anomália. Teljesen világos, hogy a játékos a munkájáért, és nem a marketing értékéért kapja a pénzt.”
Jól kiolvasható az idézett szövegből, hogy a rendszer rosszul szabályozott, ellentmondásos és kontrolálhatatlan, ebből eredően a feladat is világos: meg kell szüntetni a – nem valós teljesítésen alapuló – színlelt marketing (arculat átviteli) és egyéb bújtatott jövedelmeket tartalmazó szerződések gyakorlatát. Nem a nagy keresetek a bosszantóak, hanem az, hogy a színvonallal nem arányos mértékben áramlik a pénz a magyar fociba, eredmény alig regisztrálható, a bepumpált anyagi eszközök pedig ellenőrizetlenül elszivároghatnak.
Az U 19 Európa Bajnokságon ifjú focistáink összemérhették tudásukat a kontinens legjobb korosztályos válogatottjaival. És nem szimplán veszítettek két meccset (ez benne van a pakliban), hanem megsemmisítő vereségeket szenvedtek osztrák és portugál riválisaiktól. Nem kell ahhoz különösebb szakértelem, hogy nagy biztonsággal kimondhassuk: a honi labdarúgás felemelkedésére a közeli jövőben nincs sok remény, viszont a további színvonalesésre komoly az esély.
A gigaplakátokon U19-es meggypiros mezben azt kérdezi az egykori világklasszis középhátvéd: „Ez most komoly? Te, aki szereted a focit, nem jössz el a meccsekre?” Válaszom: nem bizony! Ezekre a szívszorító és számunkra megalázó eseményekre nem vagyok hajlandó elmenni. A televízióban is elég szenvedés volt látni, hogy a magyar utánpótlás elitje két alkalommal miként vergődött. Vajon mivel töltik ezek a fiatalok az idejüket a nevelő egyesületeiknél, illetve a különféle labdarúgó tanodákban? Kik és mire tanítják őket? Pedig tinédzser korban is lehet nagyot alkotni: a brazíliai felnőtt világbajnokságon pályára lépett (győztes gólt is szerzett) egy kiváló belga labdarúgó, a 19 éves Divock Origi, a Lille OSC csatára. Ő a jelen és a jövő. Tőlünk távol, az európai klubok élvonalában és a belga nemzeti tizenegyben.
A Ferencváros kiesését követően a nem régóta Magyarországon dolgozó Thomas Doll vezetőedző az alábbiak szerint summázta labdarúgásunk helyzetét: „A magyar válogatottnak már egy örmény, albán, vagy kazah válogatottal problémája van, miből gondolják, hogy egy klubedzőnek könnyebb? Talán túl korán jutottunk ki az európai porondra, de például a most zajló U19-es Európa-bajnokság is megmutatta a magyar futball jelenlegi erejét.”
Megmutatta, Herr Doll.
