A hátsók nem láthatták, hogy elöl kritikus a helyzet; azt hitték, az üvöltés a meccs eseményeinek szól, így még gyorsabban igyekeztek bejutni a halálos lelátóra. Aki tudott, felkapaszkodott a kerítésekre – amelyeket Anglia-szerte a hetvenes-nyolcvanas években emeltek a huligánok szeparálására –, mások a pálya felé próbáltak menekülni. Nem mindenkinek sikerült. A szurkolók közül sokan a rácsokhoz szorítva fulladtak meg, másokat agyontapostak a pánikban. A játékvezető – érzékelve, hogy óriási a baj – a hetedik percben lefújta a mérkőzést, a játékosok sokkos állapotban próbáltak segíteni a drukkereknek.
Másnap aztán elindult a hazugságlavina. A leginkább gyomorforgató valószínűleg a The Sun címlapja volt, amely gigantikus betűkkel hirdette, hogy a drukkerek a káoszban kizsebelték haldokló társaikat, mások pedig levizelték a hősies rendőröket. Érthető, hogy a hazugságokat olvasva Anglia szurkolóközösségei kollektíven a hatóságok ellen fordultak.
A Justice for the 96!, azaz az Igazságot a kilencvenhatoknak! jelmondat azóta éppúgy hozzátartozik a Liverpool futballklubhoz, mint a You’ll Never Walk Alone című dal Mersey-parti változata. Még a városi rivális, az Everton is mindvégig kiállt a Liverpool-drukkerek mellett. Bár a tragédia után Margaret Thatcher miniszterelnök azonnal megbízta Peter Taylort, hogy részletes vizsgálatot tartson, majd a polgári ügyek legfőbb bírájának jelentése alapján modernizálták, biztonságossá tették a brit stadionokat, az 1990-ben lezárult nyomozás végén senkit sem ítéltek el.
Ahhoz nem kevesebb, mint huszonhárom évnek kellett eltelnie, hogy hivatalosan is megkövessék a „vörösök” drukkereit. Két esztendeje hozták nyilvánosságra azokat a vizsgálati eredményeket, amelyek világosan feltárják: a tragédia a rendőrök hibájából és a stadion szerencsétlen elrendezése (a menekülést megakadályozó rácsok) miatt következett be. David Cameron miniszterelnök közleményben, az 1989-ben hazugságokat állító lapok pedig címlapjaikon kértek bocsánatot a halálos áldozatok családjától. Kiderült, pontosabban: beismerték végre, hogy a rendőrség – vezetői utasításra – azért démonizálta a drukkereket, mert el akarta kendőzni saját felelősségét.
|
Emlékezés a liverpooli Anfield Roadon öt nappal a tragédia után
AFP |
Százhatvannégy rendőrségi jelentés közölt fals információt, ezért aztán a tragédiát talán soha ki nem heverő túlélők azt olvashatták-hallhatták mindenütt: miattuk haltak meg kilencvenhatan. Könnyűnek tetszett a szurkolókra ráhúzni a vizes lepedőt: még mindenki emlékezetében élénken élt az 1985-ös brüsszeli Heysel-tragédia, ahol a Juventus elleni BEK-döntő előtt épp a liverpooli ultrák indukáltak halálos tömegverekedést. A BBC azonban élőben közvetített a Hillsborough stadionból, így mindenki láthatta: valami nem stimmel „a dúvadként tomboló” Pool-drukkerekről szóló sztorikkal. A kamera ugyanis halálra rémült, társaikat védő és újjáéleszteni próbáló embereket vett, akik értékeiket is hátrahagyva próbálták menteni a saját életüket és másokét.
A huszonötödik évfordulón minden klub igyekezett méltó módon emlékezni a szigetországban. Az angol szövetség úgy rendelkezett: április 11. és 15. között kezdődjék minden meccs hét perc késéssel. A Liverpool mezre vasalható emlékmatricát árult, amelynek bevételéből az áldozatok hozzátartozóit támogatja. Az Everton emléktáblát állított, a Wigan–Arsenal FA Kupa-elődöntőn kilencvenhat széket hagytak üresen, Liverpool-sállal terítve le azokat. A Sheffield Wednesday ugyanennyi ülést cserélt hófehérre a Hillsborough stadionban, amelynek egyik falát az eset óta emlékhelynek nyilvánították. A Liverpool csapata a pályán is méltósággal emlékezett: óriási küzdelemben győzte le a Manchester Cityt, fontos lépést téve a bajnoki cím felé. A lefújás után Steven Gerrard, a vörösök „örökös” középpályása könnyekben tört ki. Bizonyára azért is, mert azon a huszonöt évvel ezelőtti délutánon elveszítette tízéves unokatestvérét.
