galéria megtekintése

Harminc év talány

4 komment


Hegyi Iván

1986 óta fogalom, ám azóta sem sikerült megfejteni, mi történt a mindmáig utolsó magyar világbajnoki csapattal azon a június 2-án.

Addig én olyan hőséget nem éltem át. Hivatalosan 29 Celsius-fok volt a hőmérséklet, ám az irapuatói sporttelep fedett lelátója alatt megtelepedett a meleg, a pályára pedig merőlegesen tűzött a nap. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy a francia–olasz nyolcaddöntőn, amelyet az 1986-os labdarúgó-világbajnokság egyetlen nyitott arénájában, a mexikóvárosi Olimpiai stadionban szintén délben tartottak, a sombrero nélkül érkező nézőnek két lehetősége volt: vagy magán hagyja a pólóját, hogy ne égjen szénné a háta, válla vagy leveszi, és a kobakjára teszi, hogy ne lágyuljon meg a feje.

Hőgutát lehetett kapni. Akár ez is magyarázhatná a szovjet–magyar találkozó szörnyűségeit.

Csak hát akkor arra is választ kellene kapni, hogy a fél házas Sergio Leon Chavez stadionban (16 500 néző) az ellenfél miért nem cammogott olyan képtelenül lassan, mint a magyar csapat. Honfitársaink, akik a vb előtt fizikailag és taktikailag feltétlenül a nemzetközi élmezőny szintjén, de mindenképpen annak közelében voltak, valamennyi labdára fáziskéséssel mozdultak, a tribünről jól érzékelhetően nehezükre esett minden lépés. Azt a nézőtérről nem lehetett észrevenni, hogy már a bemelegítésnél súlyos gondjaik voltak, de eleinte mindegyikük úgy gondolta, egyedül csak neki nincs jártányi ereje sem, ezért magában tartotta a problémát, hogy ne ijessze meg a többieket. Bognár György mert először megszólalni, mert ő a csapatkapitány Nagy Antallal volt párban, és jelezte a „főnöknek", hogy valami nincs rendben. „Nálad sem?" – fakadt ki Nagy, aki ugyanazt érezte, mint az itthon hagyott Nyilasi Tibor helyett a kezdő tizenegybe került középpályás. De még mindig nem verték nagydobra a dolgot, amikor az 54. alkalommal (összesen 82-szer) válogatott Garaba Imre ránézett a levegőért kapkodó Nagyra, és akasztófahumorral azt kérdezte tőle: „Te is, öcsém?"

 

Mire kimentek, hogy lejátsszák a meccset manapság megint divatba jövő „örök barátaink" ellen, már agyon voltak verve. Ők nem nagyon csodálkoztak, hogy négy perc alatt két gólt kaptak, miközben egész Magyarország üveges szemmel bámult maga elé. Noha a pályán – vagy azon sem – lévő magyarok szerint a szovjet játékosokat is megfogta a forróság, Oleg Kuznyecovon, Szergej Alejnyikovon vagy Alekszandr Zavarovon nem látszott, hogy rosszul van, míg Péter Zoltán olykor úgy bandukolt a pázsiton, hogy – elnézést – gorillára emlékeztetett előrehajló testével és két, csaknem a földre érő kezével.

6-0-ás feladvány
6-0-ás feladvány
Németh Ferenc / MTI

Abban az irdatlan kánikulában Garaba hómezőket kezdett látni, Kardos József pedig olyan lomha mozdulattal buktatta el Igor Belanovot, mintha lassított felvételt imitált volna. Nem elég, hogy izzadtunk...

Le voltunk forrázva.

Magam attól tartottam, két számjegyű győzelmet arat majd a szovjet válogatott, mert hamar nyilvánvalóvá vált előttem, hogy ez nem futballmeccs, hanem próbatétel. Néhány nappal korábban láttam a nyitányt megelőző utolsó edzőmérkőzést, amelyen az első félidőben játszott a kezdő csapat, és a játékosok úgy „mentek", mint korábban Rotterdamban, Hamburgban, mindenütt. Vagyis: noha kétségtelen tény, hogy Östreicher Emil menedzser már a lien­zi táborozás első estéjén felhívta Szepesi György MLSZ-elnököt, hogy rendelje haza a válogatottat, mert ez az ausztriai magaslat nem szimulálja Mexikót, és az is faktum: a Mexikóban vb-bronzérmet szerző Franz Beckenbauer nem tanácsolta a déli edzéseket, sem ez, sem az nem indokolja, hogy tizenhárom futballista egyazon napon, sőt ugyanabban az órában produkáljon tökéletesen azonos élettani tüneteket.

A tésztakúra külön szám. Abból itthon legenda lett, noha csak annyi történt, hogy a játékosok egyike le akarta rázni a még a vb után is rá ragadó újságírót, és „feltálalta" neki a metéltmenüt. Azt persze nem gondolta, hogy valóságos mítosz lesz a szabaduló sztoriból... A történet egyébként nem nélkülözött minden alapot; az más tészta, hogy Sepp Herberger hasonló étrenddel világbajnoki címre vezette a nyugatnémet csapatot 1954-ben. (Nálunk jobban senki nem tudja, melyik csapattal szemben.)

A találgatás azóta is folyik, mi történt hirtelen azzal a felkészültségé­ben és szellemében is kiváló – addig dédelgetett, ám a vereség után már a helyszínen és itthon is nyomban lebitangolt – kollektívával, a mind­máig utolsó magyar vb-csapattal Mexikóban. Az indulatok réges-rég elcsendesedtek, már magyar–szovjet emlékmeccset is tartottak Telkiben a ­6-0-ás mérkőzés résztvevőinek főszereplésével, a rejtély azonban nem oldódott meg. Ma harminc esztendeje annak az irapuatói találkozónak, és éppen annyit tudunk a lényegről, mint akkor, amikor a ­meccs délutánján az összes kerettag egy teraszon ült Leonban, a Comanjilla Gyógyszállóban, és olyan légkör uralkodott, akár egy gyászszertartáson. Hosszú hallgatás után kértem, mondjon valaki valamit a meccsről. Újabb negyedóra múltán Kip­rich József maga elé mormolta: „Ha hiszi az olvasó, ha nem, én is a pályán voltam." Ezt speciel nem adtam le. Leginkább azért nem, mert itthonról azt üzenték, hogy lincshangulat van, és a kiutazás előtt a lapvezetés arra kért, figyeljek oda, mivel az újság példányszámát a vb idején 800 ezerről 900 ezerre emelik. Kiprichénél körültekintőbb következtetésekre senki nem jutott; akármelyik játékossal beszélhet bárki, egyetlen szereplő sem képes megfejteni a titkot. Három évtizede keresi a nyitját, de sehogyan sem találja...

Nagy a gyanúm: azt a tudományos-fantasztikus regénybe illő két órát már senki nem fogja hitelesen megindokolni. Az irapuatói feladvány örökké talány maradhat.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.