galéria megtekintése

Gólos csütörtök

0 komment


Hegyi Iván

Edson Leite, a népszerű brazil rádióriporter átszellemülten harsogta: „Csoda a Pacaembu stadionban! A ­valaha volt legnagyobb futballgála szemtanúi vagyunk!" Lelkesültsége ­érthető volt, és korántsem csupán dél-amerikai temperamentuma miatt. Noha a Santos és a Palmeiras csütörtökön találkozott egymással 1958. március 6-án, az örökkévalóságnak játszott mérkőzésen még a vesztes sem mondott csütörtököt.

A Santos 7-6-ra győzött!

„Lehetetlen szaporítani azokat a szuperlatívuszokat, amelyeket leírtak már Pelé klubjával kapcsolatban"

 

– közölte egy ízben a brit The ­Guardian, és messzemenően igaza volt. A különleges felfutásban nem csekély szerepet játszott ötvennyolc a világszerte felkapott Sao Pauló-i mérkőzéssel, s még inkább az első brazil vb-aranyérem elnyerésével. Ez utóbbi diadalból a Paca­embu páratlan parádéját produkálók közül csak Altafini, Zito, valamint Pelé vehette ki a részét, sőt az osztrákok elleni svédországi nyitányon egyes-egyedül Altafini játszott közülük (és szerzett két gólt a 3-0-ás meccsen). Ám a tinédzser addigi legszebb nyarától kezdve minden Peléről és artista kollégáiról szólt...

Két 1958-as főszereplő 2012-ben Stockholmban, az első brazil világbajnoki cím elnyerésének helyszínén: Pelé és Altafini
Két 1958-as főszereplő 2012-ben Stockholmban, az első brazil világbajnoki cím elnyerésének helyszínén: Pelé és Altafini
AFP– JONATHAN NACKSTRAND

A labdazsonglőrök társaságából Altafini Mazzola néven futballozott, mert az édesapja nagy rajongója volt Valentino Mazzolának, az 1970-ben – éppen a brazilokkal szemben – vb-ezüstérmes Sandro Mazzola atyjának, aki a Grande Torino 1949-es repülőgép-szerencsétlensége áldozatainak egyikeként alig harmincéves korában életét vesztette. Altafini utóbb szintén olasszá vált: a következő világbajnokságon már az itáliai válogatottban szerepelt, és máig a negyedik legjobb mesterlövész a Serie A örökrangsorában (216 góllal). Az olasz első osztályban 459 mérkőzést játszott – a Palmeirasban 114-et –, s tizennégy góljával döntő érdemeket szerzett a Milan 1963-as BEK-győzelmében, akárcsak tíz évvel később a Juventus döntőbe jutásában, szintén az első számú európai klubtornán. Akkor már harmincnégy esztendős volt, de aki látta, soha nem felejti el, amint a torinói 0-0 után tizenkét perc alatt 2-0-ra vezető Újpesttel szemben José Altafini szépített, majd Pietro Anastasi egyenlített a Megyeri úton... Amikor Bene Ferencnek mindjárt az első percben szerzett góljával, majd a villámgyorsan gólpasszt adó Tóth Andrásnak Dino Zoffot is mozdulatlanságra késztető, lenyűgöző lövésével a lilák a negyeddöntőben – hipp-hopp – elhúztak, senki sem számolt a negyedik kerületiek kiesésével. Annál több Juve-rajongó gondolt hálatelt szívvel Altafinire, aki a legjobb négy között hasonlóképpen kettőt vágott be a Derby Countynak (3-1, 0-0), mint másfél évtizeddel azelőtt Uddevallában az osztrákoknak.

A Santos ellen is duplázott. De hogyan! ­Pelé és társai az első félidőben 5-2-es előnyt szereztek; az egész – telt házas – aréna biztos volt benne, eldőlt a mérkőzés. Ám (Sándor Csikar stílusában) a Palmeirasnak elfelejtettek szólni, hogy még nincs vége a meccsnek...

A jobbszélső Paulinho szépített, aztán a kétszer csengető ­Altafini egyenlített, majd a balszélső Urias már a házigazda együttest juttatta vezetéshez. Másnap volt olyan brazil sportlap, amelynek címoldalán ez virított: 5-2, 5-6, 7-6. Az újabb fordulat az összesen háromgólos Pepe két megmozdulása nyomán következett be, és az igazság bajnokai hiába írták, hogy „a Palmeiras szünet utáni, csodálatos reakciója döntetlent érdemelt volna", a kétségkívül nagyszerű ellenféllel szemben a szédítő Santos nyert, és kész.

A mérkőzést eldöntő Pepe a legtöbb ­meccset (750-et) játszotta a Santosban Pelé (1106) után, ám fölöslegesen utazott el az 1958-as és az 1962-es világbajnokságra is, mert a két – egy­aránt brazil elsőséggel záruló – tornán egyetlen találkozón sem léphetett pályára. Vicente Feola, illetve Aimoré Moreira, a két szövetségi kapitány a botafogós Mario Zagallót favorizálta. Ötven­nyolcban a vb-t megelőző utolsó ­előkészületi mérkőzésen (a milánói San Siróban 4-0 az Internazionale ellen) még Pepe kezdett, ám a helyére beküldött vetélytársa – vele ellentétben – gólt szerzett, azaz Zagallo beállt, a csere bejött...

A válogatottal más brazilok is megjárták.

A Palmeiras két Waldemarja, Carabina (584) és Fiume (601) összesen 1185 mérkőzésen szerepelt a klubjában, ám a nemzeti együttes sárga mezét csak Carabina viselhette, ő is csupán két alkalommal. A selecaóban a santosos Ramiro Rodrigues sem fordult meg, jóllehet a középhátvéd KEK-et nyert az Atletico Madriddal Maestro Hidegkuti Nándor címvédő Fiorentinájával szemben. A döntő sajátossága volt, hogy először Glasgow-ban rendezték, majd az 1-1 után Stuttgartban játszották újra (3-0). Nem mellesleg: a firenzei „violák" az elődöntőben a budapesti lilákkal szemben jutottak tovább (2-0, 1-0), és Újpesten sokan nem tudták túltenni magukat azon a megrázkódtatáson, hogy a legjobb négy között el kellett köszönni.

Azért annyira egyetlen honfitársunk sem volt szomorú, mint az éppen a Palmeirastól a Santoshoz szegődő Jair da Rosa 1950-ben. Az irányító játékos azt mondta az uruguayiaktól a riói Maracana stadionban elszenvedett 1-2 után: „A síromig cipelem ezt." A nyomasztó emléket – a 6-7 minden gyönyörűségével együtt – hosszú évtize­deken át hordozta: 2005-ben hunyt el. S nem sejthette, hogy az a hajdani vb-vereség ugyan hol lesz a 2014-es Belo Horizonte-i csapástól, a németek elleni elődöntő felfoghatatlan 1-7-jétől!

A régiek jobban muzsikáltak. Az ötvennyolcasok közül az Estado do Sao Paulo, valamint a Folha do Sao Paulo című újság egyaránt minden idők legjobb Santosába választotta Zitót, Pelét, Pepét, és ugyanígy tett az 1970-ben világbajnoki címet nyerő válogatott középcsatára, Tostao is. Ő azonban (naná) trükköt vetett be, mert tizenkét játékost nevezett meg. Gondolhatják, csatárból volt eggyel több... A Dream Team pedig így festett: Gilmar – Carlos Alberto, Mauro, Ramos Delgado – Zito, Clodoaldo – Robinho, ­Coutinho, Pelé, Pepe, Edu, Neymar. Igaz, akadt olyan brazil lap, amely huszonkettes keretet tett közzé, amikor minden idők legjobb Palmeirasát összeállította. A listán Waldemar Fiume és Jair da Rosa neve is szerepelt olyan további hírességeké mellett, mint Leao, Marcos, Djalma Santos, ­Cafu, Luis Pereira, Roberto Carlos, Mazinho, Cesar Sampaio, Ademir da Guia, Leivinha, Alex, Edmundo, Rivaldo.

Ha már a választásoknál tartunk: a FourFourTwo brit szerkesztősége minden idők hetedik legjobb klubcsapataként lajstromozta a Pelé-féle Santost. E helyezés értékét nagyban emeli, hogy az ötvenes évek Honvédje – Puskás Ferenccel és még ki mindenkivel – a tizenkilencedik helyet foglalta el. A brazil együttest fénykorában „Santasticosnak", illetve „Santos Globe­trottersnek" hívták, és az utóbbi elnevezés azért is találó volt, mert a gárda – mindenekelőtt 1958 és 1965 között – valóban bejárta a világot. Nyolc esztendő alatt 641, évi átlagban 80 mérkőzést ­vívott, ezek kétharmadát (427 meccs) megnyerte, és csak a 18 százalékát (115) veszítette el.

Pelé, olé!

A labdarúgásnak egyetlen háromszoros világbajnoka van: Pelé brazil „király". Honfitársa, Cafu befoghatta volna őt, de három döntője (1994, 1998, 2002) közül a középsőt elvesztette. A 142-szeres brazil rekordválogatott hátvéd a tekintetben viszont meg sem közelítette az uralkodót, hogy Pelének hét képzeletbeli Aranylabdát is megszavazott a díjalapító France Football. Tovább a cikkre: >>>

Pelé azt mondta: „Pihenni nem tudtunk, örültünk, hogy elértünk az egyik stadiontól a másikig. ­Emlékszem olyan tizennyolc hónapra, melynek során egyfolytában úton voltunk Dél- és Észak-Amerika, a karibi térség, Európa, Ázsia, valamint Ausztrália tájain. Soha annyira nem volt tele a futballcipőm a repülőterekkel, a szállo­dákkal, a különböző országokkal, mint ­akkor."

Nyilván emiatt is következett be a „visszaesés". Noha a Santos Santiagóban Hexagonal Kupa-­győzelemmel kezdte az 1965-ös évet – majd so­rozatban ötödször hódította el a brazil kupát –, a chilei tornán már csak nyamvadt tízgólos meccset játszott a Schmucker – Lala, Popluhar, Geleta – Pluskal, Masopust – Pospichal, Mraz, Kvasnak, Vojtech Masny, Valosek összetételű csehszlovák válogatottal (6-4). A Libertadores Kupában a montevideói Penarollal szemben ennyire sem telt: bár a helyszín megint a Pacaembu stadion, az eredmény mindössze 5-4 volt. Pelé csupán egyszer köszönt be Luis Maidanának – aki a brazil együttes 4-1-es vezetésénél kivédte a „király" tizenegyesét –, az utóbb a Palmeirasban is játszó uruguayi Hector Silva viszont mesterhármassal szomorította el Gilmar kapust. (Silva honfi- és csatártársa, Pedro Rocha nem kevesebb, mint nyolc esztendőn át futballozott Brazíliában; előbb a Sao Paulo FC-ben, majd a Palmeirasban.)

S akadt ennél rosszabb is. Hat nappal később a Penarol és a Santos Buenos Airesben találko­zott a dél-amerikai klubtorna elődöntőjének a továbbjutásról határozó harmadik mérkőzésén (2-1), s ez alatt a Santos a B csapatával állt ki odahaza a Palmeiras ellen. Az ellenfél kihasz­nálta az alkalmat, és berámolt hét gonosz gólt.

De nem ám hattal, csak egyetleneggyel ­szemben...

PALMEIRAS–SANTOS 6-7 (2-5)

1958. március 6., Sao ­Paulo, 43 068 néző. Jv.: Etzel Filho.

Palmeiras: Edgar (Vitor, 46.) – Edson, Waldemar Fiu­me, Waldemar Carabina, Dema – Formiga, Ivan – Paulinho, Nardo (Caraballo, 46.), Altafini-Mazzola (Maurinho, 46.), Urias.

Santos: Manga – Helvio, Ramiro Rodrigues (Urabatao, 46.), Fioti, Dalmo – Zito, Jair da Rosa – Dorval, Pagao (Afonsinho, 46.), Pelé, Pepe.

Gól: Urias (20. és 79.), ­Pelé (21.), Pagao (25. és 44.), Nardo (26.), Dorval (32.), Pepe (38., 85. és 87.), Paulinho (61.), Altafini-Mazzola (64. és 72.).

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.