Az aranyérmes nyilván a másik ágról érkezik majd. Hogy ott mi van! A labdarúgó Európa-bajnokságok történetében kilenc ország válogatottja aratott diadalt. A hajdani bajnokok közül a Szovjetunió (1960) és Csehszlovákia (1976) már nem létezik, míg Hollandia (1988), Dánia (1992) és Görögország (2004) nincs itt az Eb-n. A további kilenc elsőséget Németország és Spanyolország (3-3), Franciaország (2), valamint Olaszország (1) szerezte. Ez a négy válogatott most ugyanazon a folyosón tolong, hogy bejusson a bálterembe.
Ezt aztán jól elintézték a spanyolok...
Ha nem kapnak ki a horvátoktól, akkor az újoncok társaságába kerültek volna (bár a portugálokkal kezdenék az egyenes kieséses szakaszt). De vereséget szenvedtek, mindenekelőtt azért, mert kiveszett belőlük a veszélyérzet. Nem csoda: az előző két Európa-bajnokságot egyaránt veretlenül nyerték, már nem is emlékeztek rá, Eb-meccsen mikor maradtak alul legutóbb. (Tényleg jó régen: 2004. június 20-án Lisszabonban a portugálokkal szemben.) A horvátok elleni 1-2-ig a kontinenstorna tizennégy egymást követő találkozóján bevágtak huszonhét gólt, és beszedtek négyet.
Bevágtak? Ugyan! Besimítottak.
Addig passzolgattak önfeledten, amíg három, négy, öt méterről csak be kellett tolni a labdát az üres kapuba. Néha megfejelték az akciót olyasmivel, hogy David Silva a vele szemben álló védő lábai között pöckölte el a „zsugát", amely ugyan nem ment el a hálóig, de éppen átkocogott a gólvonalon (Spanyolország–Írország 4-0, Gdansk, 2012). A legnagyobb szám természetesen a legutóbbi döntő, az olaszok elleni 4-0 volt, mert bármilyen összetételű squadra azzurrának négyet gurítani egészen rendkívüli teljesítmény.
Most a nyolcaddöntőben lesz spanyol–olasz.
Noha Juanfran azt mondja, a „horvát" vereséget túldramatizálja a spanyol sajtó, hajlok rá, hogy ne a jobb-bekknek, hanem az ibériai kollégáknak adjak igazat. Talán nem feltétlenül „a halál útja" ez az ág, ahogyan a Marca írta, de az kétségtelen: „Horvátország a párosítások sötétebbik oldalára küldte Spanyolországot" (idézet az AS című újságból). A címvédő előtt csupa profi nehézsúlyú mérkőzés áll, és ha létrejön a spanyol–német negyeddöntő, akkor – a kvalitások alapján – a két legkiválóbb együttes kerül szembe egymással a nyolc között.
|
A „Deutschland light" két képviselője, Thomas Müller (13) és Mario Gomez. Azért a világbajnoki cím védője feltehetően felpörög a kontinenstorna kieséses szakaszára
John Sibley / Reuters |
Az ibériaiak szempontjából úgy, hogy Vicente del Bosque szövetségi kapitány ezúttal nem volt telitalálatos. A salamancai bölcs is tévedhet, és két húzása közül egyikkel sem szilárdította meg bivaly- (vagy inkább bika-) erős csapatát. Elöl betette Moratát, aki jó játékos, de képtelen részt venni a rövid passzos futballban, mert ahhoz nem ért. Ráadásul jelenlétével arra készteti a többieket, hogy időnként küldjék magasan középre a labdát, és ezek a beívelések rendszerint sehova sem mennek, mert a virtuózok jobban szeretnek gurigázni; olyannyira, hogy szinte csak azt szeretnek. Sokkal jobb volt a helyzet négy éve az árnyékcenter Fabregasszal, aki most is játszhatna „fent", ha a középpályán Thiago Alcantara szerepelne Busquets és Iniesta mellett. De lehetne igazi középcsatárral is futballozni, hiszen a – társai többségéhez hasonlóan – kétszeres Európa- és egyszeres világbajnok Fernando Torres az utóbbi hónapokban csúcsformát mutatott az Atletico Madridban, a kapitány mégis kihagyta a keretből. Pedig ő „penge" is meg eredményes is, az előző két döntőn egyaránt gólt szerzett, a 2008-as csúcstalálkozót maga döntötte el...
A másik vitatható Del Bosque-döntés Casillas leültetése és De Gea kapus bevetése volt. Az „örökös" válogatott Iker kétségkívül már nem a régi, ám azt gyanítom, a horvátok győztes gólja előtt rutinból ott marad a „rövid" sarkon. De Gea rosszul helyezkedett, és kínjában úgy próbálta hárítani (letérdelve, sarokkal) Perisic labdáját, mintha a játszótéren kiskapuzna. Amennyiben Spanyolország bármely nagy vetélytársával szemben elvérezne, úgy e jelenetnek meghatározó jelentősége lesz, és De Geát jó ideig nyomasztani fogja a szerencsétlen mozdulat. Del Bosque sokkal többet megért már annál, mint hogy a kardjába dőljön, ha csapata véletlenül nem nyer meg egy Eb-t, ám nem repesne ő sem, ha nem jönne össze minden idők legragyogóbb mesterhármasa. A dupla is páratlan volt, a tripla pláne az volna...
De hát ott vannak mindjárt a legutóbb szintén finalista olaszok. Igaz, nem különösebben nagy csapattal, és akkor még diszkréten fogalmaztam. Hajdanán az volt az itáliai módi, hogy egy garnitúrában minimum öt-hat világklasszis futballozott. Az 1968-as Európa-bajnok együttesben Dino Zoff, Giacinto Facchetti, Sandro Mazzola, Gianni Rivera, Luigi Riva, az 1982-es vb-aranyérmes válogatottban Gaetano Scirea, Antonio Cabrini, Bruno Conti, Giancarlo Antognoni, Paolo Rossi, a 2006-os világbajnok garnitúrában Gianluigi Buffon, Alessandro Nesta, Fabio Cannavaro, Andrea Pirlo, Francesco Totti. Most a még mindig védő Buffon az egyetlen géniusz, a Barzagli, Bonucci, Chiellini – Candreva, Parolo, De Rossi, Giaccherini, Darmian – Graziano Pellé, Eder összeállítást szerintem kínzókamrában sem tudnák kiszedni az átlagemberből. Ám az itáliaiak taktikailag szinte mindig világbajnokok, ezen az Eb-n is fényes stratégiai diadalt arattak a nagyra tartott belgákkal szemben (2-0). Itt hadd vessem közbe, hogy Belgium csapata kétségkívül jó képességű játékosokból áll, de egyenesen a FIFA-világranglista komolyságát kérdőjelezi meg a „vörös ördögök" második helyezése. (Jelenleg – mondom. Mert ha a belgák döntőt vívnának, az más beállításba helyezné előkelő besorolásukat, bár együttesüket még akkor sem gondolnám a világ második legjobb társulatának. Egyébként meg az volna a legjobb, ha már a nyolcaddöntőben elbúcsúznának a tornától.)
S akkor most a németekről. Ők mindig győznek – állította az angol Gary Lineker. Bonmot-nak jó, de nem igaz. A német válogatott legutóbb húsz éve nyert Eb-aranyérmet. Ám most a világbajnoki cím védője. (A vb-aranyérmet huszonnégy év szünet után hódította el újra.) A gárda hátránya, hogy minden korábbinál magabiztosabb. A játékosok átvették a spanyol stílust, úgy adogatnak, ahogyan német csapat korábban sohasem. (Még Franz Beckenbauerrel, Günter Netzerrel, Wolfgang Overath-tal sem.) De a csoportmérkőzéseken megengedték maguknak, hogy kímélő üzemmódban futballozzanak. Ha sokáig játsszák ezt a „Deutschland lightot", abból nagy baj lesz. Thomas Müller kiváló futballista, ám eddig többet „oktatta" az együttest bírálni merészelőket, mint az ellenfeleket. Nem hittük volna, hogy a precíziós német válogatottból egyszer „vidám fiúk" lesznek, de íme, megértük ezt is. Ha nyer a Löw-csapat, akkor wunderbar, de ha nem...
A franciák jobban nekifeszülnek. Nyilván azért is, mert nincs klassziscsapatuk. Az 1984-es győztes kompániában ott volt Michel Platini, Jean Tigana, Alain Giresse, a 2000-esben Lilian Thuram, Zinedine Zidane, Thierry Henry. Most mindenekelőtt Paul Pogbában, Antoine Griezmannban és Dimitri Payet-ben a remény, hogy odahaza talán... De Griezmann nem Henry. Ezzel együtt a knock out-szakaszban bármi megtörténhet. Nem én állítom: Del Bosque mondta. A nagy tréner hozzátette: „A futball nem tenisz."
Mégiscsak bölcs ember.
