Pedig az orosz meccs sem a zenit, nem is eredeti rubin - gól például egy sem esik -, de tempó és taktika tekintetében Európa van, ráadásul akad egy magyar labdarúgó, aki abban az iramban játszik, amelyben manapság futballozni kell. Igaz, az ezúttal a kezdő tizenegyben szereplő Huszti Szabolcs helye korántsem biztos a Zenit együttesében, de éljen, éljen, hogy egyáltalán versenyképes, szöges ellentétben sanyarú sorsú itthoni „kollégáival".

Ezzel már lehet azonosulni, nem úgy, mint a hazaival. Noha minálunk gyakorta hangoztatják: az szereti igazán a labdarúgást, aki nem bántja a részvevőket - sőt van, aki előírná a riportereknek, hogy kizárólag szépnek és jónak tüntessék fel a csúnyát és a rosszat -, ez csupán félrevezetés, jobb esetben téveszme. Attól ugyanis, ami napjaink NB I-ében zajlik, korosztályom egyetlen tagja sem lett volna a futball bolondja. Magam imádom ezt a játékot, amely a világra gyakorolt hatását tekintve már régóta jóval több, mint sportág, épp ezért fáj annyira a szívem, hogy mi lett a valaha örömre és büszkeségre megannyi alkalmat adó hungarikumból. (Mert az volt, függetlenül attól, hogy a brazilok, az olaszok vagy a németek szintén joggal érezték a magukénak.)

Most megy - erősen fékezett habzással - a kispesti találkozó, amely épp olyan, akár a mai „első osztályú" találkozók többsége, a másik mérkőzés közben pedig az orosz tévések rendszeresen kiteszik a képernyőre, hogy melyik játékos milyen gyors, és micsoda távokat fut. Az adatsorok egyike láttán a magyar szpíker hetykén megjegyzi: „Na, itt vannak a futóbolondok."

Akkor mégis csak inkább a Honvéd-Kaposvár.