– Átformálható ez az energia? Lehet, mondjuk, hajtóerővé alakítani?
– Talán nem is ennyire egyértelműen, de igen. Egy-egy rosszabbul sikerült verseny bennem sokszor előhozza azt az érzést, hogy nem tettem meg mindent, még keményebben kell edzenem, küzdenem, még inkább oda kell tennem magam. Ez egy jó fajta feldolgozása a kudarcélményeknek.
– Mit mond, ha egy gyerek vagy fiatal versenyző tanácsot kér öntől arról, hogyan másszon ki egy effajta gödörből?
– A gyerekek általában általános kérdésekkel jönnek, például, hogy mire kéne gondolniuk az asszó előtt egy versenyen? Hogyan ne féljenek az ellenféltől? Hogyan ne legyenek lámpalázasak? Abban a pár percben csak egy kis sűrítményt tudok adni nekik, de igyekszem. Viszont előfordult már, hogy odajött a vívóteremben egy kissrác, és azt kérte, mutassam meg, hogyan fogja a kardot. Ez legalább egy egyértelmű kérdés, megmutattam, onnantól úgy fogta. Jönnek, bombáznak engem a kérdéseikkel. Édes teher.
|
Szilágyi Áron
Koncz György / Népszabadság |
– Hogy dőlt el, hogy vívó lesz, és nem matematikus?
– Elég egyértelmű döntés volt: túlmozgásos gyerek voltam, akinek szüksége volt arra, hogy a délutánjait a vívóteremben töltse. Nagyon ritkán játszom el a gondolattal, hogy mi lett volna, ha – pont azért, mert imádom ezt a létet.
– Van azért hátulütője?
– Gondolom, mindegyik szakmának megvannak az árnyoldalai. Mi kirakatban vagyunk, itthon úgy kell élnem, hogy tudom: gyakran felismernek az utcán, bármit csinálok, annak akár visszhangja is lehet. De nem ezt emelném ki fő hátrányként: a rengeteg utazás annyi időmet elveszi, hogy keveset tudok az itthoniakkal tölteni. Ez engem jobban megvisel. De Isten őrizz, hogy panaszkodjak, nyilván jóval többet kapok a sporttól, mint amennyit fel kell áldoznom érte.
– De jó érzés néha a kirakatban állni?
– Persze, bár London után elég nagy sokként ért, hogy felismernek, autogramot kérnek. Még azon a nyáron a Balatonnál voltunk barátaimmal, a büfés néni pedig számla helyett csak egy papírt nyomott elém, hogy azt írjam alá neki. Aztán lejöttem szeptemberben az első edzésre, kimentem a futópályára, hogy kocogjak egy kicsit. Atlétika- és fociedzés is volt, a 9-10 éves gyerekek pedig megálltak és néztek, hallottam, ahogy suttogják: ez a Szilágyi Áron, ez a Szilágyi Áron! Aztán az edző néni mondta nekik, hogy most akkor hangosan gratulálunk, úgyhogy együtt kiabálta a 30-40 gyerek: gratuláluuuunk!
– Edzői szempontból nehéz eset?
– Azt szokták mondani, velem könnyű. Mindig is konfliktuskerülő voltam: az a srác, aki lejött, leült csendben a padra, edzett, sokat dolgozott, aztán hazament. Nem én vagyok szociálisan a legerősebb, aki viszi előre a csapatot meg csinálja a balhét. Gyerekkoromban sem voltam ilyen. Igaz, valamilyen szempontból velem is nehéz: a kritikát elég nehezen viselem. Ezt az edzőimnek meg kellett tanulniuk: ha nekem azt mondják, hogy valamit nem jól csinálok, abból sokkal kevésbé fogok tanulni, mint ha rávezetnek arra, miként csináljam jól.
|
Szilágyi Áron
Koncz György / Népszabadság |
– Mi volt a legnagyobb marhaság, amit a lapokban olvasott magáról?
– Hogy hiperaktív vagyok. Egy újságírónak ez volt a benyomása, pedig azt hiszem, ez áll tőlem a lehető legtávolabb. Imádnék otthon ülni és nem csinálni semmit, csak az életformám nem ilyen.
– És a legszívmelengetőbb?
– Az olimpiai győzelmem után a sportnapilapban egy nagyon szép fiktív történetet kerekítettek arról, hogy Gerevich Aladár és a Jóisten beszélgetnek a mennyben rólam, hogy miként viszem tovább a gerevichi hagyományt. Ez nagyon jólesett. Vagy amikor Kamuti Jenő bácsi azt mondta rólam: Gerevich Ali óta nem látott így vívni senkit. Ezek nem csupán jólesnek, de megerősítenek abban, hogy szakmailag jó úton járok.
– Mennyire kell manapság brandet építenie magából egy élsportolónak?
– Ha nem is elvárás, de a mai világban jobban el tudja adni magát, aki egységes imázst alakít ki. Én ebben elég amatőr vagyok, az interjúk során még mindig őszinteségre törekszem, meg hogy minél inkább magamat adjam. De jelen kell lenni a közösségi médiában, a sajtóban, ezt koordinálni a sportoló maga nem is tudja, kell külön stáb vagy menedzser. Nekünk a jó értelemben vett celebséget, a kirakatember szerepét is el kell vállalnunk. Szeretek olyan ügyek mellé állni, amelyek értékrendjével azonosulni tudok. Persze, elmehetnék kutyaeledelt is reklámozni, de mivel nincs kutyám, elég hiteltelen lenne. Fontos, hogy a frankót mondjam.
– A magánéletben is ilyen?
– Igen is meg nem is. Van egy feloldhatatlan paradoxon: nem vagyok az az ami szívemen, az a számon alkat, szokták mondani, hogy nagyon diplomatikus vagyok, próbálom elvenni az élét annak, ami konfliktust szülhet. De nem szoktam hamisat állítani.
– Négy éve szinte sötét lóként hozta el az aranyat. Más érzés címvédőként nekivágni Riónak?
– Abszolút. Noha huszonkét évesen csapatvilágbajnok, világranglista-harmadik és Európa-bajnoki bronzérmes voltam, nem lehetett a topfavoritok között emlegetni. Meglepetés volt a győzelmem a szakmának is, nekem is, sokan akkor hallották először a nevemet. Ez most egy más lelkiállapot. Nem sokat érzékelek abból, mit vár el tőlem a sportszerető közönség, nem veszem a vállamra mások elvárásait. De a felkészülés másként nézett ki, beépítettük a pekingi és a londoni tapasztalatokat.
 |
Szilágyi Áron
Koncz György / Népszabadság |
– A képernyő előtt úgy tűnt, a londoni döntő alatt másik dimenzióban mozog. Flow-élményben volt része?
– Igen, klasszikusan, ez a definíció szerinti flow-élmény, Csíkszentmihályi Mihály sem írhatná le jobban, mint ahogyan velem ott történt. Olyan állapotba kerültem, hogy nehezen is tudok róla beszélni. Nem emlékszem az asszókra, annyira le tudtam szűkíteni a fókuszomat, csak arra koncentrálni, ami ott a páston történik az ellenfelem és köztem, hogy mindenféle külső tényezőt kizártam. Hát, ez lenne a cél Rióban is.
– Kell ehhez – mármint a flow-élményhez – a nagy tét?
– Sokszor egészen váratlanul jön, szürke, esős őszi kedd délutánon a Vasasban. De a tét, a versenyhelyzet engem alapvetően motivál, az a fajta versenyző vagyok, akit lámpaláz helyett mobilizál a tét.
– Van valamilyen rituáléja, mielőtt a pástra lép?
– Körülbelül egy két éve mindig meg kell kocogtatnom a combjaimat, ugyanannyiszor mind a kettőt, szimmetrikusan. Alapvetően nem hiszek a babonás dolgokban, de néha jólesik egy-egy ilyen szokáshoz igazítani magam, ezzel kezdeni az asszót, tudatosítani magamban: innentől csak ez létezik.
