– Rió előtt járt pszichológushoz?
– Régebben igen, most idő hiányában nem.
– Ez hozzájárulhatott a döntő elvesztéséhez?
– Nem. Az a baj, hogy ezt az egészet hozzáértők és hozzá nem értők is félremagyarázták. Sokkal prózaibb oka volt a vereségnek, mint amit sokan belegondolnak. Nem volt semmiféle fekete lyuk vagy önkívületi állapot. Nem is értem, hogy egyesek miért hibáztatják az edzőmet. Abszolút kontrolláltam az asszót, nem kellett, hogy közbeszóljon. Annyi történt, hogy a dél-koreai Park váltott, másképpen kezdett vívni, mint addig, én erre megpróbáltam reagálni, de a pengekötései, a védései neki sikerültek jobban. Volt, hogy mellé szúrtam, volt, hogy nem is tudtam megszúrni. Néhány nappal később a csapatversenyen sem bírtam vele, rájött, mit kell ellenem csinálni. Nem az volt, hogy nem tudtam magamról, egy megkerülés után a tizennegyedik tusom bejött, de utána már nem tudtam eltalálni. Rossz érzés persze, hogy azt az egyetlen tust nem tudtam beadni, de az ellenfelem megérzett valamit, ezért elismerés jár neki.
– A verseny előtt mit várt?
– Helyezésben nem gondolkoztam, nem akartam görcsölni, hogy mi lesz, mert az sokszor visszaütött. Az ötödik olimpiámon megszereztem a harmadik és a negyedik érmemet (Atlanta: egyéni bronz, Athén: csapatezüst, Rio: egyéni ezüst és csapatbronz – a szerk.). Most már örülni is tudok ennek.
– Magyarországon sajnos még mindig csak az olimpiai aranyéremnek van igazán értéke. Máshol egy hatodik hely után is örömükben a földhöz verik a feneküket az emberek…
– Így van. Sokan örülnek a második, harmadik helyezéseknek is, de hivatalos szinten is csak a bajnokokat ünnepeljük. Nekik alapítottak klubot, az ezüst- vagy bronzérmeseknek nem. A legutóbbi fogadalomtételnél ők kaptak emlékpólót, a videobejátszásban is csak ők szerepeltek, pedig például Cseh Laci három pekingi ezüstje is csodálatra méltó.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
– Nagy Tímea 2000-es és 2004-es, Szilágyi Áron 2012-es aranyérme után nagyon sok gyerek kezdett el vívni. Szász Emese és Szilágyi első, Imre Géza második és a párbajtőrcsapat harmadik helyezését követően is bizonyosan ellepik a klubokat a fiúk és lányok. De ott is lehet őket tartani? Gondolok arra, hogy csak hosszú idő után kapnak fegyvert a kézbe, s addig meglehetősen unalmasak az edzések.
– Ez valóban így volt régebben, de váltani kellett. Annyi hatás éri a gyerekeket, hogy ha egy évig csak a lábmunkát gyakoroltatjuk velük, akkor előbb-utóbb lemorzsolódnak. Ma már vannak könnyű sisakok, könnyű fegyverek, így a korábbiakhoz képest jóval hamarabb vívhatnak az edzéseken is. Emlékszem, mennyire izgultunk anno, hogy ki jut először párbajtőrhöz. Én például nem voltam benne az első körben, de még a másodikban sem.
A trénertől nagyon sok függ. Szerencsém volt, nevelőedzőmnek, Kopetka Bélának nagyon sokat köszönhetek, jó volt a társaság. A lábmunkát persze most is sulykolni kell, az az alapja mindennek. Hiába a technika, ha nem vagy gyors, nem tudsz ellépni. Néha tizedmillimétereken múlik egy-egy találat. Somfai Péterrel, a bronzérmes csapat egyik tagjával évek óta edzünk fiatalokat, igyekszünk játékos elemeket is beleszőni a tréningekbe. Jöjjenek csak a gyerekek, lesz hely a Honvédban is, főleg úgy, hogy jövőre kibővítik a Tüzér utcai termünket.
– Atlanta, Athén, Peking, London és Rio után bőven van összehasonlítási alapja: húsz év alatt sok minden változott? Gyakori vád a játékokkal kapcsolatban: most már minden a pénzről szól, oda az eredeti szellemiség.
– Ezt a helyszínen szerencsére nem lehet érzékelni. Ennyi idő után már olimpiafüggővé válik az ember. A falu különleges világ. Aki még soha nem volt ott, az meg sem érti. Aki egyszer járt egy olimpián, bár talán helyezést sem ért el, évek múltán is arról beszél, milyen szerencsés, hogy ott lehetett. Fantasztikus a hangulat, s milyen az, hogy például Serena Williams a gyorsétteremben ott áll előtted a sorban, Djokovics tíz méterre tőled gyakorol, az amerikai úszók két házzal arrébb laknak…
Ami a biztonságot illeti, a brazilok eléggé lazáknak mutatkoztak. Atlantában, Pekingben nagyobb volt a fegyelem. Londonban sokkal inkább kerítések között voltunk. Kevesebb repülő, helikopter cirkált a levegőben. Kínában a kiskatona szinte egész nap vigyázzban állt. Rióban egyik nap kimentem egy női pólómeccsre, egyszer csak azt vettem észre, hogy már a medence szélénél járok. Senki sem szólt rám… Az étkezés olimpiáról olimpiára rosszabb; ugyanaz a cég, mégsem olyanok az ízek, a választék. Ennek ellenére nekem az olimpia, főleg az atlantai, örök emlék. Az ott szerzett érmemnek köszönhetem a feleségemet. Ha nem lettem volna dobogós, akkor előbb hazajövök, és nem találkozom Kökény Bea kézilabdázóval, aki a csapattal szintén bronzérmes lett. Négy évvel később Sydney-ben ők is nagy előnyről veszítették el a döntőt a dánok ellen; nem véletlen, hogy utolsó riói asszómat még felvételről sem akarja megnézni…
BureszBoy
 |
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Ha Kenderesi Tamás amolyan magyar futballsztárféle volna, szakértők és a világon sehol nem jegyzett magyar sztárfocisták, másfélszeres válogatottak garmadája elemezné még ma is, mit kellett volna másképp csinálnia a győzelemért.
A legfanatikusabbak, akik már a futball-Eb után is szemrebbenés nélkül bebizonyították, hogy a magyar válogatott holtversenyben a portugálokkal Európa legjobbja, hiszen Ronaldóék minket nem tudtak megverni, azt is levezették volna, hogy ő az olimpiai bajnok. Végül is háromból kétszer maga mögé utasította Michael Phelpset, szóval kettő egy ide. Tehát tulajdonképpen győzött.
Szerencsére Kenderesi nem futballista. Sem az elő-, sem a középfutamokon nem latolgatta a matematikai esélyeket. Nem „feszült rá a dologra”, mint a többiek, nem görcsölt, csak izgult, és megpróbálta élvezni, hogy az olimpián versenyezhet. Úgy lett olimpiai bronzérmes, hogy ráfeszülés, görcsölés, az otthoni elvárások miatti nyavalygás nélkül egyszerűen csak úszott, ahogy bírt, és egy napon belül kétszer is elverte a világelsőt, a példaképét.
Jó volt nézni őt a medencében. És utána is, ahogy nyilatkozott. Laza volt, korának megfelelően pimasz. Kihozta magából a maximumot, és mosolygott. Nem kezdett el filozofálni, hogy mi lett volna, ha…, és minek kellett volna történnie ahhoz… meg hogy az otthoniak így meg úgy…, egyszerűen köszönetet mondott mindenkinek, akinek szerepe volt a sikerében, és kért pár sajtbureszt.
Jó lenne, ha ilyen maradhatna, de erre nem sok esély van. A következő versenyére már vele szemben is lesznek elvárások. Rajta is lesz nyomás, őt is belekergeti majd előbb a sportvezetés, aztán a sajtó, végül a rajongók, hogy csak akkor elég jó, ha a dobogó tetején áll. Kérdés, hogyan viseli majd.
Addig is nézzük vissza párszor, hogyan próbálta meg Phelps az első két futamban utolérni Kenderesit, aztán nyomjunk be egy sajtbureszt. Csak úgy, lazán. (Fekete Gy. Attila)
– Ha a falu nem változott is, a pénz mindinkább átveszi a hatalmat. Az amerikai tévénézők kedvéért helyi idő szerint késő este kezdődtek a két legfontosabb sportág, az atlétika és az úszás versenyei.
– Egyre több sportág szól az üzletről, ez rossz irányba vezet. Persze a pénznek köszönhetően sok minden modernizálódott, ez jó, ugyanakkor a brazilok mindent nagyon lezseren vettek, rengeteg volt a tákolmány épület, például egy felüljárónál még ott hagyták az állványzatot, ami messziről erősnek tetszett, de közelről… S ha már szóba került a tévé: a vívás a televíziós közvetítésnek is köszönhetően egyre inkább eladható, élvezhető annak is, aki ritkán lát asszókat. Több sportággal ellentétben a szabályok sem változnak sűrűn, velük szemben előnyben vagyunk.
– Abban is, hogy nem nagyon hallani doppingesetről. Sajnos lassan egyenlőségjelet lehet tenni a sport és a dopping közé...
– Nem kellemes a téma, de megkerülhetetlen. Valóban, a vívásban ritkán hallani ilyen esetekről, néha-néha arról, hogy valaki füvezett. Amióta szigorodott az ellenőrzés, nekünk is nehezebb a helyzetünk. Meg kell adni, hol tartózkodunk, váratlanul mintát vehetnek, papírokat kell kitöltenünk. Hozzám is jöttek például reggel vért venni, amikor a gyerekeket iskolába vittem. Az emberben ott van a félsz; fáj a fejed, de nincs nálad gyógyszer, egy haverod ajánl valamit, de inkább nem veszed be, nehogy olyan anyagot tartalmazzon, amiből baj lehet. Vagy… Valaki javasolt egy speciális sampont, felhívtam az antidoppingcsoportot, használhatom-e.
– Nem mindenki ilyen óvatos...
– Én nyugodt vagyok, hozzám bármikor jöhetnek mintát venni. Be kell tartani a szabályokat. Nem lehetetlen. A MACS Tiszeker Ágnes vezetésével minden segítséget megad. Akivel gond van, azzal szemben keményen fellépnek.
Orvosi csoda
 |
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Könyörgöm, ma éjszaka ne terheljenek. Ne ilyenkor küldjék SMS-ben, hogy mennyit vettek le a számlámról és miért. Esküszöm, a Vész kék hírei közül is csak minden harmadikat olvasom el, különben negyedóránként azt leshetném éjszakánként, az én közelemben törte-e át a szalagkorlátot valamelyik álmos kamionos a sztrádán. Nem mondom, hogy Budaörsnél már törheti, nem, de az legalább már nem az én tudósítói körzetem.
Szóval most hajnalig ne csipogjon, pittyegjen, suhintson a telefon. Kikapcsolni nem merem, amikor pár éjszakai órára beléfojtottam a szót, mindig történt valami. Legutóbb a kórház fél pszichiátriai osztályát kellett költöztetni, mert egy beteg fölgyújtotta a kórtermet. Szóval ma, az éjszaka első felében legyen csönd, pihenés, esetleg Jon Lord játsszon valamit Hammond-orgonán, aztán alvás hajnalig, akkor ébresztő, úszás van, Kapás Boglárka 800 méteren, akiről azt mondta a csapatorvos, hogy orvosi csoda. Merkely Béla professzort ismerem, maximalista, ha valakiről ő ilyet állít, azt élő közvetítésben kell megnézni, ha már Rió olyan messze van.
Jön is Kapás Boglárka, ugrik, úszik, kívülről nézve szinte könnyedén, de pontosan és mindvégig bízva önmagában, meg azokban, akikre rábízta a tehetségét. Méltó volna rá, hogy Vitray közvetítse (gyerünk, kicsi lány!). Aztán nevet, örül, megköszön – mindenkinek kedvesen és intelligensen –, kibogozza a haja alól a bronzérmet, később azt mondja róla, hogy jó nehéz, nem talál ki koravén, bölcs mondatokat. Nem nyilatkozik, hanem beszél, a leghülyébb kérdésekre is jópofán válaszol. Az olimpia lelke nekem ez a lány volt, aki négy év múlva talán többször is a dobogó tetején áll, mint most a kápráztató Hosszú Katinka, és én majd büszkén emlékszem, hogy élő közvetítésben láttam, amikor ott, Rióban, harmadikként, és örültem vele, mert neki képessége van arra, hogy jóízűen lehessen vele a távolból is örülni. (Hajba Ferenc)
– Horváth Bence és Szomolányi Máté, a két kajakos kifogásolja, hogy nem mehetett az olimpiára.
– Kimutatták, a szervezetükben olyan anyag van, amely magától nem termelődik, véletlenül nem kerülhet be, csak injekcióval. Megértem a szövetség óvatosságát, hogy felfüggesztette a versenyzési jogukat, hiszen ma már tíz évre visszamenőleg ki tudják mutatni, ha valaki tiltott szerrel élt. A doppingtémában rengeteg a kérdőjel; vajon miért van az, hogy a legnagyobbak ritkán buknak le?
– Ön az asszók során sokat szúrt. S önt a rettegett szúnyogok?
– Szerencsére csak eggyel találkoztam, az is nagyon lassú volt, sikerült is lecsapnom. Persze az is lehet, hogy a tizenharmadik emeletig, ahol laktunk, már nem repültek fel… Nem vagyok babonás, de csodálkoztam, hogy a szokásoktól eltérően ezt a számot nem hagyták ki. Az apartmanunkban az egyik szobában Szilágyi Áron és Decsi Tamás, a másikban Rédli András és Somfai Péter lakott, a harmadikban pedig Boczkó Gáborral én. Közülünk csak Tomi nem szerzett érmet.
– Értékes hely lett. Imre Géza is lesz még értékesebb?
– Ha arra gondol, hogy a pályafutásomból hiányzó olimpiai aranyért hajtok-e még, akkor valószínűleg nem. Itt, Rióban is nagyon fájt már mindenem. Nagy elégtétel volt, hogy tavaly Moszkvában megszereztem első egyéni világbajnoki címemet. Azt, hogy meddig vívok még, meg kell beszélnem a családommal, s megkérdezem majd Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitányt, számít-e rám. Ha a fiatalítás mellett dönt, akkor nem folytatom, ellenkező esetben pástra lépek még.
Női Santiago
 |
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Valószínű, hogy évek múltán a riói olimpiára visszaemlékezve a magyar nők diadala jut majd eszünkbe, hiszen Szilágyi Áron kivételével az összes aranyérmet hölgyek szerezték. Mivel az emlékezet gyalázatosan szelektív, nyilvánvaló, hogy Hosszú Katinka és Kozák Danuta három-három elsősége, vagy a sorozatot megnyitó Szász Emese az örökkévalóságnak szóló győzelme mellett kevesekben furakodik majd a felszínre annak a hősnőnek a története, aki szintén a diadalmasok között állhatna most, ha a balszerencse nem ugrik az ölébe a tatamin.
A cselgáncsozó Csernoviczki Éváról van szó, aki London olimpiai bronzérmeseként érkezett Rióba, szintén éremesélyesként. Sőt sokan voltak, akik előzetesen az aranyra is reálisan esélyesnek tartották. Erőnyerőként a nyolcaddöntőben kellett először tatamira lépnie. Az ukrán Marina Csernyak várt rá, ezt a kanyart könnyedén vette, 3:0-ra nyert. A dráma ezután következett. A legjobb négy közé kerülésért az argentin Paula Paretót kellett volna legyőznie. Alig telt el egy perc, amikor Éva váratlanul a lábához kapott, arcára pedig nyomban kiült az a kifejezés, ami félreismerhetetlenül akkor jelenik meg, amikor az ember rádöbben: megtörtént a legrosszabb, amit el tud képzelni. A bal combhajlítója sérült meg. Márpedig a cselgáncs nem lövészet, sérült lábbal ezt a sportágat nem lehet űzni. Csernoviczki arcát eltorzította a fájdalom, megjelentek az első könnycseppek is. De esze ágában sem volt feladni, levonulni, „önként” búcsút inteni az álomnak, amit négy éve dédelgetett.
Esélye persze szemernyi sem volt ilyen lábbal, de miután kétszer megintették, már támadnia kellett, és az argentin vazarit ért el ellene. Pareto nyert, Éva pedig a hemingwayi etikai kódex és minden emberi erkölcsi törvény szerint győzött. A sorsát nem kerülhette el, de amit tehetett, megtette. Edző édesapja hátán, patakzó könnyekkel hagyta el a küzdőteret. Még nem lehetett tudni, hogy szakadás vagy húzódás, mindenesetre azonnal eldöntötte, hogy vállalja a küzdelmeket a vigaszágon, megpróbálja megnyerni a bronzérmet. Összeszorította a fogát, letörölte a könnyeit és visszament a tatamira. Ő is tudta, mi is tudtuk, hogy aznap már csak győzhet. (Bodnár Zalán)
– Több mint harmincéves pályafutása alatt egyszer sem akarta abbahagyni?
– Sokszor. Amikor huszonvalahány évesen az első fordulókban kiestem, sokszor gondoltam: kell ez nekem, nem lenne-e jobb még egy iskolát elvégezni? De szerencsére hosszú volt az út hazáig, és maradtam.
– Egyébként mi a végzettsége?
– Távközlési technikus és közgazdász, bár utóbbiból a nyelvvizsga hiányában még nincs meg a diplomám.
– Olimpiai ezüstérmes közgazdász? Nem hangzik rosszul.
– Á! Negyvenen túl elkezdeni? Nem érné meg. Inkább a sportban képzelem el magam.
– Olimpiai ezüstérmes szövetségi elnök? Az sem hangzik rosszul.
– Á! Inkább évek múlva szívesen lennék juniorkapitány. Ám ez még odébb van, a két legközelebbi tervem: megszerezni az angol középfokú nyelvvizsgát és a motorosjogosítványt, ugyanis a robogómat szeretném lecserélni egy kétszázötven köbcentis járgányra, és azt papír nélkül már nem lehet vezetni.
– Na igen, régi motoros…
Mese a pillangóról
 |
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
És akkor Cseh László elsőként csapott a célba a 200 méteres pillangóúszás döntőjében a riói olimpián. Az állhatatos klasszis végre legyőzte a pályafutása annyi keserves csalódását okozó, minden idők legnagyobbjaként ismert Michael Phelpset, miként ifjú honfitársát, Kenderesi Tamást is, akinek köszönhetően a jövő évi farsangok sztárja a sajtbureszmaskara lesz.
És akkor biztosan ez is történt volna, ha az élet arra szerződött volna, hogy mindig igazságot szolgáltasson. Mert akkor pályafutása alkonyán nyert volna egy olimpiai aranyérmet Cseh, akinek Wikipédia-oldalához külön medálgondozót kellene hozzárendelni. Hiszen 2002-ben elkezdte hazahordani a nemesfémet a világ különböző városaiból, és e tevékenységet majd másfél évtizede nem hagyja abba. Négyszeres ötkarikás ezüst-, kétszeres bronzérmes, kétszeres világbajnok, a vb-kről van öt második, valamint öt harmadik helye, tizennégyszeres Európa-bajnok. Ebből is kitűnik, miféle rendíthetetlenséggel üldözte az elsőséget. Mielőtt elutazott Brazíliába, remek idővel nyert kétszázon az Eb-n. Ám Rióban mégis csak hetedik lett.
És akkor azzal a befutóval biztossá válhatott volna, hogy nincsenek mesék, az élet nem arra szerződött, hogy igazságot szolgáltasson, és így tovább. És akkor ezek után a 100 méter pillangó páratlan eredménnyel ért véget: Cseh László egyszerre csapott a célba Michael Phelpsszel és Chad Le Clos-val. Azaz a magyar úszó nem engedte, hogy tán az utolsó nagy összecsapásukon legyőzze őt a két korszakos zseni. Csakhogy egy szingapúri srác meg űrtempót ment előttük, így nem ért aranyat a csodaiksz, a rég remélt bravúr sem.
És akkor arra jutunk, hogy ennek tán így is kellett lennie, hiszen véletlenül nem érhet ez a három ember tökéletesen egyszerre a falhoz. Elvégre nem minden mesének úgy van vége, hogy valaki olimpiai aranyéremmel a nyakában áll a dobogón. Hanem olykor úgy, hogy a hős egész életében küzdött az álmáért, mindent megtett, amit meg lehetett tenni érte, áldozott, amennyit áldozni lehetett. És akkor végül is ő győzött. Akárhanyadik lett egy vízzel telt medencében. (Pető Péter)
