Én sem hittem, pedig tudhattam volna is. Legalább azóta, hogy 2008 nyarán a magyar U19-es futballválogatott 1-0-ra kikapott Olaszországtól az Eb elődöntőjében. Akkor történt, hogy két barátommal – egyikük Székely Dávid, a mostani torna remek tévés kommentátora – autóba ültünk, s kimentünk Plzenbe. Ismétlem: egy sose számító utánpótlástorna miatt siettünk Csehországba. Nem voltunk egyedül, vagy 3-4 ezer magyar drukker vette be a várost. A kis stadion megtelt, a szervezők kapkodták a fejüket, mert ilyet még nem láttak.
|
Fotó: Hegedüs Gábor / Népszabadság |
Amennyire ők meglepődtek, annyira érthető volt az invázió annak a nemzedéknek, amely a futballkudarcok generációja lett. Én speciel kiscsoportos óvodás sem voltam, amikor magyar válogatott legutóbb világversenyen járt. És úgy tűnt, szépen elmúlik az életem anélkül, hogy minimális esély mutatkozna a részvételre. Ezért is szaladtunk Csehországig: mert a mindig a múltról hallgató magyar szurkoló bárhová is elment volna, ha felcsillan a remény.
Plzenben is azt kerestük. Azért volt ott a magyarázhatatlan sokaság, amely már mutatta, mi történik, ha egyszer visszatérünk. A zakó után egy kis sörözőben ültünk, mellettünk egy német nyugdíjastársaság, egyikük arcát nem felejtem, azt kérdezte meghökkenve: „Was ist das?” Épp csak annyi történt, hogy a két bejáraton egyszerre zúdultak be a pirosak, és skandálták önfeledten: „Ria, ria, Hungária!”
|
Fotó: Hegedüs Gábor / Népszabadság |
Mint most vagy húszezren, amikor a lyoni stadionban Gera rúgta a felejthetetlen gólt, meg jött Dzsudzsák Balázs egyszer, aztán újra. Idegenek szakadtak egymás karjába, tombolt a fél aréna, magyar utcabál zajlott a lelátón. Eksztázis, olyan közösségi élmény, amit kereshetsz ugyan kampányrendezvényen, curlingbajnokságon és koncerten egyaránt, de csak a futball hozhatja el.
Például úgy, hogy kiírják a nagy táblára: 1. Magyarország. Ennek, az elért elérhetetlennek a tudatában mész ki a stadionból, ahol aztán jön a Matyi, a Szabi, a Lütyő, a sok ismerős. És megjön Laci is. Mondja, reggel indul Londonba a vonata, de olyan boldog, hogy az sem érdekli, ha lekési, úgyis megy a nyolcaddöntőre, legalább nem kell visszajönnie. Nem érdekli más most, miért is érdekelné, úgyis repül Angliából mindig a csapat után. Meg a futball után. Voltam vele nyolc éve Eb-n, tíz éve vb-n.
|
Fotó: Hegedüs Gábor / Népszabadság |
Talán most eszébe sem jutott, de évtizede, hogy az Argentína–Szerbia meccsen voltunk Gelsenkirchenben, onnan mentünk Frankfurtba, ott rendezték a Portugália–Irán csúcsrangadót. Oda nem volt jegyünk, kimentünk azért az arénához, hátha olcsón kapunk belépőt. Száz euróért kínálták, annyit nem adtunk érte. A városban viszont hatalmas utcabál zajlott. A Majna két oldalán ment a fesztivál, mámorban toltunk pirkadatig. Magyaráztuk egy portugálnak, hogy jó nektek, apa, van csapatotok. A végén már csak azt mondogatta, one day...
Majd egy nap. Ebben már nem hittünk. Annyi majd mostot éltünk át, hogy poén lett a fogadkozásból. Összetörten álltunk a Puskásban a kapu mögött, amikor Zlatan Ibrahimovic lehetetlen szögből beverte, néztük, ahogyan klubcsapatokat aláznak montenegróiak, liechtensteiniek, válogatottat izlandiak meg a máltai buszsofőrök és mérnökök. Cinikusak lettünk, így már írás közben is tolódtunk, hátha az megoldja a védekezési gondjaikat.
|
Fotó: Hegedüs Gábor / Népszabadság |
Amikor pedig már mindennek vége volt, érkezett Dárdai Pál, Bernd Storck, a tudás meg száműzöttből hatalom lett, így rohanhattunk Bordeaux, Marseille, Lyon felé. És Plzen óta tudnom kellett volna, hogy ez így lesz egy nap. Hogy semmi meglepő nem lesz abban, ha a szerdai mérkőzés előtt már vasárnap este magyar válogatott melegítőben sétáló fiatalt látunk Veronában, ha hétfőn Sirmiónéban sétálva azt halljuk a Garda-tó közepéről, hogy „Ria, ria, Hungária!”, mert csónaktúrán vannak a Franciaország felé tartó drukkerek, hogy M3-assá változnak olasz és francia autópályák, hogy Lyonban a kezünket nyújtogatjuk, hogy „Hát te, itt? Hol máshol?”, hogy a futball tudatmódosító hatására eksztázisban üvöltjük, hogy „Magyarország, Magyarország, éjjáó”, hogy megőrülünk a Soho Party slágerére, mert „Indul az utazás csak erre vártál”.
Tényleg csak erre vártunk. Ezért volt olyan boldog Laci, aki elvitt annyi stadionba, hogy tett a vonatjegyére. Mert a futball hazatért.
|
Fotó: Hegedüs Gábor / Népszabadság |
Hozta magával a közösséget, az önfeledt arcokat, az ismeretlenek ölelését, az álló villamosokat, az utcabálokat, az énekléseket, a jókedvet, az egyjelentésű nemzeti színeket. Hozhatja még sokszor, ha sikerül itt, vagy a vb-selejtezőkön, hogy aztán akár Moszkva meg Szentpétervár legyen magyar falu egy-egy napra 2018-ban vagy komplett Katar 2022-ben.
Aztán ha esetleg egyik sem lesz az, akkor sincs semmi baj. Mert amit harminc éve elraboltak tőlünk, már úgyis visszakaptuk. A mi futballutunk, az elhagyott drukkernemzedék sztorija is elhozta a maga csodáját. Így bármi történik is: ez az éjjel már sohasem ér véget.
Igaz, Laci?