Az ötgólos vereség dacára teljesítettük, amit célul tűztünk magunk elé. Minden eszközzel próbáltam küzdeni a teher ellen, hogy csak az arany az elfogadható eredmény. A szurkolók mindvégig láthatták, mekkora akarat, milyen küzdeni tudás van ebben a csapatban, szerintem ezért is ünnepeltek az ezüstérem ellenére.
Mit mondott a döntő előtt a csapatnak?
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Azt, hogy ez az egész felkészülés tökéletesközelinek tetszett, és a tökéleteshez még annyi kell, hogy a végén Európa-bajnokok legyünk. Hogy ezt az emléket aztán valamennyien magunkkal vihessük egy életen át. Így is visszük persze, csak jobban esett volna, ha más a végeredmény... Minden döntővel az a baj: annyira nehéz a csúcstalálkozóig eljutni, hogy ha már az ember ott van, akkor érdemes azt megnyerni. Elvégre ki tudja, mikor keveredik oda újra. Előttünk az arcok: azokéi, akik 1958-ban Eb-aranyérmet nyertek Budapesten. Hittünk abban, hogy a miénk is ilyen csapat lehet.
Nem gyengíti egy effajta vereség az edzői önbizalmat?
Azt nem. De én játékosként is mindig magamban kerestem először a hibát, és szerencsére meg tudtam oldani a problémákat. Edzőként ma ugyanezt várom el a pólósaimtól. A szövetségi kapitányi pályázatomban az szerepelt: négy éven át folyamatosan fejlődő csapatot szeretnék építeni, amely a budapesti Eb-n érmet szerez. Az, hogy az Európa-bajnokság elé beesett egy vb-győzelem, nem változtatott az irányelven.
Mikor kezdett a budapesti Eb-vel foglalkozni?
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Tulajdonképpen a barcelonai világbajnokság döntőjének éjjelén jutott először az eszembe, hogy akkor innentől az Európa-bajnokságra készülünk. Annyi minden van, amit egy ilyen esemény előtt meg kell szervezni! Olyan dolgokra gondolok, amelyek magától értetődőnek tűnhetnek, de korántsem azok. Hol lakunk, hogyan edzünk, hol üljenek a családtagok. Az ilyen apróságok jelentik csapat kiegyensúlyozottságát, ezek akár gólokról dönthetnek.
Amikor a döntő harmadik negyedének végén 6:9-re felzárkózott a csapat, aztán mégis a szerbek dobtak kettőt, számszakilag is elment a meccs. Hol csúszott el lélektanilag?
Eb-mérkőzéseinknek megvolt a sajátos pszichológiája: valamelyik játékosunk gólt szerez, a kapusaink egyike véd egyet, a közönség ettől belelkesedik, ez aztán viszi előre a fiúkat, amitől a szurkolók – jó értelemben – megőrülnek, és így tovább. Csakhogy vasárnap éppen az első emberfórjaink maradtak kihasználatlanul, a sikerhez szükséges egyéni bravúrok elmaradtak, a szerbek meg belőtték a helyzeteiket. Mindenkinek az járt a fejében, hogy gyerünk, legyünk már túl rajta, jöjjön már a megszokott koreográfia... De nem jött. Ugyan sikerült megállítanunk a lefelé tartó spirált, és végig beleadtunk mindent, egy idő után világossá vált, hogy akármilyen erőforrást használunk is fel, itt már csak azért küzdhetünk, hogy valamivel szebb legyen a vége.
Mi a tanulsága mindennek?
Nem az Európa-bajnokságon szűrtem le, már korábban – főként a fiatalabb játékosoknak – mondogattam: világbajnokként érkezni egy Eb-re nem azt jelenti, hogy az ember kevesebbet dolgozhat. Éppen ellenkezőleg: csak a munkában szabad hinnünk. Volt is néhány döntésem az idén, amelyik ezt az alapállást tükrözte. A döntőben elkövetett hibáinkat kielemezzük: vajon mentális vagy szakmai hiányosságok idézték-e elő azokat? Jót tesz majd, hogy a Világ Kupán hamarosan újra játszhatunk, ez segíti a gyorsabb feldolgozást.
