Nana... Miért volna ez nagyobb, mint az 1950-es világbajnokság brit rémálma, az Egyesült Államok ismeretlen amatőrjeinek 1-0-ás győzelme az úgynevezett tanítómesterek ellenében? Izlandnak ma csupa profi játékosa van, és bár a Bodö – Hammarby, Krasznodar, Malmö, Odense – Charlton, Cardiff, Swansea, Aarhus – Nantes, Kaiserslautern összeállítás nem különösebben félelmetes (e klubokban játszik Halldorsson, Saevarsson, Ragnar Sigurdsson, Arnason, Skulason, Gudmundsson, Gunnarsson, Gylfi Siugurdsson, Birkir Bjarnason, Sigthorsson és Bödvarsson), a 330 ezer lakosú szigetország kezdő tizenegyének összes labdarúgója légiós. Jelentős differencia ez ahhoz képest, hogy 1993-ban, az izlandi–magyar vb-selejtező (2-0) előtt két nappal azért nem volt teljes a vendéglátók kerete, mert a meghívottak egyike még árut fuvarozott mint kamionsofőr...
|
Az izlandi szektor
Hegedüs Gábor / Népszabadság |
Hasonlóan nagy utat tett meg nyolcezer izlandi, aki Reykjavíkból repült Nizzába. Nem mindegyikük kapott jegyet a mérkőzésre – a stadionban nagyjából három és fél ezren voltak –, ám a szurkolói zónában tolongók is ugyanúgy tomboltak, mint a szerencsés belépőtulajdonosok. Jellemző a felfokozott várakozásra, hogy az izlandi légitársaság közvetlen járatot indított – egy napra – a Cote d'Azur fővárosába, s hogy egy Gretar Sigurdsson nevű ember kibérelt egy Boeing 737-est, majd a Facebookon közzé tette: szívesen lát 180 olyan embert a fedélzeten, aki nem bánja, ha a gép nyomban a mérkőzés után visszaindul Nizzából. Az utasoknak a meccset követő franciaországi fesztiválról le kellett mondaniuk, de lehet, hogy Reykjavík dombján, az Arnarhollon még bekapcsolódhattak az ünneplésbe, mert ott 15 ezren gyűltek egybe, és nyilván hajnalig mulattak a júniusi fehér éjszakában...
Az izlandi futball legdicsőségesebb és leghosszabb napja volt a keddbe nyúló hétfő.
Lars Lagerbäck, a „mesehősök" svéd szakvezetője sok izlandi nevében (is) fogalmazta meg: „Az embernek nem sok ilyen boldog napja van az életben." A tréner szigetországi népszerűsége már-már mérhetetlen, illetve annyiban mérhető, hogy sokan a legszívesebben rá szavaztak volna a napokban rendezett elnökválasztáson. Ha lett volna politikai ambíciója, akkor nem biztos, hogy Izland történetének legfiatalabb miniszterelnöke, Gudni Johannesson lenne most a méltóságos hivatalban...
A csapat másik edzője, Heimir Hallgrimsson szintén közszeretetnek örvend, pedig józanságra intette mámoros honfitársait: „Néhány izlandi most a föld felett jár, de mi nem esünk ebbe a hibába." Aron Gunnarssonnak biztosan nincs nagy arca, mert a középpályás inkább hebegte, mint mondta: „A negyeddöntőben vagyunk. Nem teljesen értem, ez miként sikerült."
Báván bámul maga elé az a több tízezer angol szurkoló is, aki Nizzába jött, hogy megnézzen végre egy „könnyű meccset"... A helyi rendőrfőnök szerint 25 ezer brit jelent meg a városban, de több forrás 40 ezerre tette a létszámot. Ami biztos: annyi királynőt még sehol sem lehetett látni, mint errefelé, mert megannyi drukker II. Erzsébetnek maszkírozta magát. Király azonban nem akadt, csak koldus... Ezért aztán Roy Hodgson szövetségi kapitány David Cameront alakította a Brexit 2 alkalmával, és leköszönt. A vulkanikus Izlandon viszont már 26 985-nél tart franciák elleni meccsre jegyet igénylők száma, és több levél érkezik a csapathoz, mint amennyi ősszel lehull a fákról. A táviratok világbajnoka alighanem ez: „A világ legjobb csapatainak egyike a tiétek. Az angolok legyőzése elsőrendű teljesítmény volt. Sigfredo Barros sportújságíró, Havanna, Kuba."
Én meg azon meditáltam, mennyivel jobb lett volna másodiknak lenni a csoportban. Akkor a magyar válogatott elkerüli a belgákat, és a „huszonegyedik század mérkőzését" játszhatta volna az angolokkal. Utána meg adta volna magát a cím: „Mighty Magyars." Ha ez ilyen egyszerű lenne... S egyébként sem így történt. De valamelyest megértettem az izlandi kollégákat, akik a magyarok elleni 1-1 után azt írták: „Csalódást keltő döntetlen." Akkor ezen meghökkentem, most már viszont éppen úgy tekintek az Európa-bajnokság újoncaira, akár a selejtezők, a hollandok kétszeri legyőzése után. A franciák egyelőre nevetnek az angolok kudarcán, és örülnek az „izlandi" párosításnak. Csak aztán nehogy lehervadjon a mosolyuk...
|
Spanyol szurkoló a meccs után
Lee Smith / Reuters |
A spanyolok már nem derülnek. „Véget ért egy korszak" – mondogatják, miután az előző két Európa-bajnokság győztese ezúttal már a nyolcaddöntőben elbukott. Gerard Piqué elismerte: „Nem vagyunk a 2010-es vagy a 2012-es színvonalon." Úgy nézem, Vicente del Bosque is elfáradt. A nagy öreg káprázatos mérleget produkált a válogatottal – a vb- és Eb-aranyérmen túl 87 győzelem, 10 döntetlen, 17 vereség –, ám képletes beismerése volt a csatárok sikertelen beválogatásának, hogy az olaszok ellen Nolitót, Moratát, majd a második félidőre beküldött Adurizt is le kellett cserélni (igaz, utóbbit sérülés miatt, de egészségesen sem produkált semmit).
A Corriere dello Sport viszont diadalmasan jelentette a címoldalán: „Tikitalia!" A La Gazzetta dello Sport pedig így fogalmazott a 2-0 után: „Jöhet a következő döntő!" (A legjobb nyolc között a németek ellen.) Antonio Conte itáliai szövetségi kapitány, aki tagja volt annak az azúrkék válogatottnak, amely nagy tornán legutóbb legyőzte az ibériai csapatot (Olaszország–Spanyolország 2-1, vb-negyeddöntő, 1994, Boston, vezette: Puhl), a kispadnál szárnyalt, ám gondolatban egyáltalán nem szállt el: „Arra összpontosítunk, hogy csapatként funkcionáljunk. Nem tehetünk mást, mert nincsenek világklasszisaink, mint régen. Az egység viszont szerencsére megvan."
Akad szomorúság is. A játékosok közül sokan mélyen gyászolják nagy kedvenceik egyikét, a nápolyi születésű Carlo Pedersolit, azaz Bud Spencert. A nálunk is népszerű filmszínész (eredeti magyar hangja: Bujtor István) generációkat mulattatott, és mindannyiunknak ott van a fülében a De Angelis testvérek filmslágere: „Come with me for fun in my buggy". Most ez kiváltképp akkor lesz érvényes, ha az olaszok nem nyernek a németek ellen.
Különben dühbe jönnek.
