|
Kedvenc Kínában
Hegedüs Gábor / Népszabadság |
– Hogy kezdődött a kínai kapcsolat?
– A svéd szövetség volt az első, amely fiatal versenyzőket edzőtáborozni küldött az ázsiai országba. Tizennégy évesen jártam ott először. Azóta rengetegszer utaztam már oda, válogatott meccseket is játszottunk, bemutatókon vettünk részt. Az évek során hat generáció tagjaival asztaliteniszeztem, sok kínai edzőtől tanulhattam, nekik is köszönhető, hogy 1989-ben Dortmundban, majd 1997-ben Manchesterben egyéni világbajnok lettem.
– Dortmundban nem sokon múlt, hogy nem került be a négy közé. Bizonyos Klampár Tiborral akadt dolga...
– Ne is mondja! Klampár volt a példaképem. Az 1977-es svéd nemzetközi bajnokságon láttam először. Sok videokazettám van róla, hajdanán órákig elemeztük a játékát. Aztán 1982-ben életem első felnőtt Európa-bajnokságán, tizenhat és fél évesen, Budapesten, az elődöntőben összekerültem vele. Persze, hogy ő volt az esélyesebb, de legyőztem. Hét évvel később a dortmundi vb negyeddöntőjében már engem tartottak favoritnak, ám Tibor sokkal jobban játszott, volt olyan szett, hogy tizennyolc-tizenegyre vezetett, mégis sikerült fordítanom. Klampár megelőzte a korát, fantasztikus asztaliteniszező volt, de nekem feküdt a stílusa. Jónyer István ellen például sokkal nehezebben tudtam nyerni.
– Az utóbbi években az európai asztaliteniszezőknek világversenyeken nem jutott babér a kínaiak ellen. Ők lettek még jobbak, avagy az öreg földrész képviselői gyengébbek?
– Az ázsiai asztaliteniszezők mentális szempontból is sokat fejlődtek. Az a baj, hogy az európaiak már el se hiszik: le lehet győzni a kínaiakat. És sajnos a kontinensen már nem annyira népszerű a sportág, mint amennyire a mi időnkben volt.
– Amikor a rajongók csodájára jártak a Waldner-szervának, az ellenfelek pedig rettegtek tőle. Mi volt a titok?
– Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Kínában az edzések után mindenki még harminc percig adogat. Én sem tettem másként. A győzelem ötven százalékban a szerván múlik.
– Faházi János, a hetvenhárom éves asztalitenisz-showman több mint harminc ütőutánzattal játszott. Ön is pingpongozott fura tárgyakkal?
– Hogyne. Több televízió-műsorban szerepeltem, volt, hogy mobiltelefonnal vagy éppen banánnal adtam vissza a labdát.
– Az ütőt még mindig nem tette le. Meddig akar versenyezni?
– Az utóbbi időben – sérülések miatt – alig tudtam asztalhoz állni, ezért keveset segíthettem klubomnak, a svéd első osztályban szereplő Sparvagennek. Az edzőnk kor- és világbajnoktársam, Mikael Appelgren. Szerepel a csapatban egy magyar is, Schaffer Dániel. Egy ideig még mindenképpen szeretnék játszani.
– Edző nem lenne?
– Most még nem, mert kevés az időm, több svéd cégnek vagyok a képviselője Kínában. A svéd válogatott asztaliteniszezőket azonban egyszer majd szívesen felkészíteném.
– Az interjú az esztendő utolsó napján jelenik meg. Hol köszönti az újévet?
– Otthon, a lakásomban. Appelgrennel lazára vesszük a figurát, éjfélkor pezsgővel koccintunk, és majd kiderül, a trénerem meddig engedélyezi a bulizást...
