Amikor a Schübel-istálló a királykategória előszobájának tekintett Forma–3-ba repítette, szerény maradt. – „Nekem még itt is rengeteget kell tanulnom” –, de egy ország bízott benne, hogy ő lehet az első magyar Forma–1-es pilóta. Odakint 1988 nyaráig a középmezőnyben hajtott, legjobb futameredménye egy negyedik hely, Kesjár is érezte, ennél többet kell nyújtania, és mutatkoztak már a jelei annak is, hogy külföldi pártfogói esetleg kiállhatnak mögüle. De mivel ez csak az első tanulóév, idehaza rendíthetetlenül hitte mindenki, hogy a „legkisebb királyfi” előbb-utóbb meghódítja a világot.
|
Forma–3-as autóban a Hungaroringen (1987)
Németh Ferenc / MTI |
Így érkezett el 1988 nyara. Június 23-án, egy csütörtöki napon csaknem egész Európa felett felhőtlenül tisztán ragyogott az ég. Nürnbergben is, ahol késő délután a híres Norisringen éppen két huszonéves fiatalember tartott pályabejárást. A szőke német Ralf Kelleners és a hollófekete hajú magyar Kesjár Csaba – a Schübel-istálló két Forma–3-as versenyzője – egy tűzpiros Hondával lassan araszolt, és arról beszélgetett, hogy a másnapi edzésen, valamint a szombati versenyen melyik szakaszon milyen tempóval kell majd haladnia. Az utolsó, éles balkanyarhoz érve a magyar fiú váratlanul a fékre lépett, és a kocsit megállítva a pálya melletti területre mutatott:
– Te jó ég, Ralf, az ott egy oltári nagy tó. Ha itt elszámítod a sebességet, egyenesen beleszállsz! – mondta a magyar. Arra nézett a német, gondolkodott egy keveset, majd ezt válaszolta: – Nyugi, ott a korlát, az megfog. Ha a kanyart el is vétenéd, ez megfog. – Ebben maradtak, a Honda gurult tovább, a tavon csónakokat ringatott az enyhe szél. Ennek a jelenetnek, ennek a párbeszédnek azonban különös, misztikus fénytörést kölcsönöz mindaz, ami 24 órával később történt: Kesjár éppen itt, ezen a helyen szakította át a szalagkorlátot. De azon a bizonyos csütörtöki délutánon még minden szépnek és reménytelinek látszott...
Másnap a délelőtti edzés végeztével Horst Schübel, az egykori versenyző, istállótulajdonos, átbeszélte a tapasztalatokat a két pilótával, majd Csaba rövid kimenőt kapott. Ezt kihasználva a város központjába sietett, ahol a Helm stúdióban 50 nyugatnémet márkáért (ekkor egy dollárért 1,75 márka járt) két új plexit vásárolt sisakjára a régi, karcos helyett. Hat előtt néhány perccel préselte be magát a piros-fehér-zöld színűre festett Dallara vezetőülésébe. Ehhez ragaszkodott, hogy az autó a magyar nemzeti színekben pompázzon. Harminckét versenyautó dübörgött, és indult neki a bemelegítő körnek, amikor Kesjár János, a magyar versenyző édesapja letért a Nürnberg mellett elfutó autópályáról, hogy a Norisring felé vegye az irányt. Nem sietett, nem volt fontos, hogy az edzés elejére ideérjen, hiszen az estét úgy is együtt tölti majd a fiával.
Csaba néhány könnyed kör megtétele után visszaállt a bokszba, a szerelők állították a szárnyakon. Ezt követően már csak az utolsó két kört megelőzően kanyarodott le ismét. Apró igazítások, és megkezdődik az időmérő hajrája. Ilyenkor kell a legjobb időt futni, hogy a másnapi versenyen minél előkelőbb pozícióból startolhasson. A beton egyenetlen és ráz – mintha alulról kalapáccsal ütnék a farkcsontodat –, a tribün előtti hosszú, egyenes szakaszon 5600 percenkénti fordulatra pörög fel a motor. Utolsó kör. Kesjár János 15 percnyire jár a Norisringtől, amikor a fia éppen egy vetélytársát megelőzve a fékre lép, hogy aztán ismét kétszáz fölé tolja a sebességet.
Az újabb egyenes szakasz végén következett az a bizonyos bal kanyar, mögötte a tó... és a Dallara nem fékezett... és jött a kanyar... és jött a korlát... és jött a halál. A későbbi tanúvallomások és vizsgálatok egy dologban összevágnak: a Dallara fékezés nélkül, csaknem kétszáz kilométeres sebességgel vágódott ki a kanyarból, és – ahogyan egy nappal korábban Csaba ettől tartott is – egyenesen a tó felé száguldott. Amennyire rekonstruálni lehetett a történteket, az autó gyakorlatilag alagutat fúrt a szalagkorlát egymáshoz rögzített felső és alsó íve közé. A fél percen belül odaérkezett mentősök egy hihetetlenül összeroncsolódott autót láttak, az alkatrészek szanaszét hevertek. Csaba ekkor már bukósisak nélkül feküdt a földön, az orrától lefelé külsőleg teljesen sértetlennek látszott.
– A kerekek kiszakadtak ugyan, de az ülésen és a fülkén alig látszódott sérülés. Amikor azonban megláttam, hogy a pilóta mögötti bukócső negyvenöt fokban hátrahajlott, azonnal megértettem, hogy Csaba halott. Sok évtizedet töltöttem el az autópályák mellett, de kijelenthetem, hogy ami és ahogyan Csabával történt, az a legérthetetlenebb és legértelmetlenebb halál – így idézte fel e sorok írójának az eseményeket Lothar Bendel fotográfus, aki a külföldi versenyzők közül a magyar fiút kedvelte leginkább, és aki – ahogyan sok éven át – azon a napon is a pálya mellett kattintgatta a gépét.
Az orvosi ügyeletet a helyi kórház sebésze, dr. Beer látta el, de neki már nem volt más teendője, minthogy a halál beálltát megállapítsa. Nem sokkal később a holttestet a déli temetőbe vitték, az orvos itt adta át a rendőröknek a halotti bizonyítványt. Bármily különös, ahol a Schübel-istálló szerelői álltak, az esetből sem látni, sem hallani, de még csak sejteni sem lehetett semmit. Nem példa nélküli eset, hogy egy-egy versenyző hosszú percekkel a többiek után sem érkezik vissza a bokszba, ezért nem is nyugtalankodtak, a tragédia lehetősége pedig meg sem fordult a fejükben. Még akkor sem, amikor egyik szerelőtársuk mopedre ült, majd azzal a hírrel érkezett vissza, hogy Csabát baleset érte, kórházba szállították. Bizonyára csupán biztonsági ellenőrzés miatt kellett bemennie – gondolták, és el is indultak a csapat kamionja felé, hogy a másnapi új futóművet előkészítsék.
Ekkor érkezett a csapathoz egy mentőautó, amiből Imola, Csaba barátnője szállt ki, ám elég volt megpillantani őt ahhoz, hogy mindenki megértse, nagyon nagy a baj. – Csaba meghalt – mondta a magyar lány. Kesjár János alig néhány perccel később ért a Norisringre. Senki nem merte megmondani neki a hírt. Végül Nagy Péter, Csaba magyar szerelője és barátja lépett az apa kocsijához, és mielőtt a férfi kiszállt volna... „János bácsi, Csaba meghalt”.
– Úgy emlékszem, erre ő valami őrült döbbenettel az arcán kiszállt a kocsijából, és azt kérdezte, „mit vétettem, mit vétettem”. Haza akart indulni. Ahogy voltunk, én a szerelőruhámban, beültünk az autójába, száznyolcvannal döngettünk végig, egyetlen szó nélkül – mondta Nagy Péter.
– Sokan kérdezték már tőlem, hogy hogy nem akartuk megnézni, és főként az édesapja, megbizonyosodni a haláláról. De aki az autóversenyzésben él, az tisztában van vele, hogy a halál árnyéka mindig ott suhan melletted. Amióta Csabi kisfiúként először ült versenyautóba, János bácsi fejében mindvégig ott lehetett, hogy egyszer ez bekövetkezhet. És amikor hazaindultunk, akkor annyit már tudtunk, hogy a korlát mérte a fejére a halálos csapást. Talán nem akarta őt így látni. Meg akarta őrizni az emlékezetében Csaba szép arcát.
A nürnbergi államügyészség az egy esztendővel később lezárt vizsgálatában nem állapított meg személyi felelősséget, ám az okokat sem sikerült felderítenie. Sok mindenről lehetett hallani. Felröppent, hogy a tó felett éppen lenyugvó nap vakította el Csabát, mint ahogyan az is, hogy öngyilkos akart lenni. De mindkettő badarság. Aki vezetett már autót nyári délutánon, az jól tudja, mennyire zavaró lehet a horizont felől szembe sütő nap, de egy profi autóversenyzőnek ez nem okozhat problémát, különösen nem egy edzés utolsó körében, amikor már megismerhette a körülményeket. Kesjár János sokáig meggyőződéssel vallotta, hogy fiának ekkor már a sikereire féltékeny ellenségei is voltak Németországban, és az ő kezük benne lehetett a máig megmagyarázhatatlan baleset bekövetkeztében.
Az öngyilkosság lehetősége csak annak a fejében fordulhatott meg, aki nem ismerte Csabát. Ifjú újságíróként a halála után pár nappal már úton voltam Németországba; odakint és idehaza beszéltem, interjút készítettem mindenkivel, akivel az utolsó napokban találkozott, és azokkal is, akikkel szoros barátságban vagy éppen munkakapcsolatban állt. E beszélgetésekből olyan ember portréja rajzolódott ki, aki mindamellett, hogy sikeres és megnyerő volt, még egy egészen kivételes adottsággal is rendelkezett: ahol megjelent, mosolyogtak az emberek. Különleges kisugárzását érezték a barátai, de mindazok is, akik először találkoztak vele vagy éppen csak a televízión keresztül látták. Ez magyarázhatja azt a hallatlan szeretetet, amely övezte életében és azt követően egyaránt.
Kesjár János 19 évvel élte túl a fiát, most közös sírban nyugszanak a Farkasréti temetőben. Kesjár Csaba halála óta éppen annyi idő telt el, mint amennyit élt. Huszonhat év.
