A birodalom visszavág
A közel húsz napig tartó párbaj felénél – a világsajtóval együtt – a Népszabadság is előre ünnepelte a harmadannyi pénzből épült új-zélandi hajó győzelmét. Az 1851 óta megrendezett vitorlásvetélkedő egy vándorkupa, amelyet minden alkalommal a címvédő által kijelölt helyszínen és szabályok alapján rendeznek meg.
Ellison a világ ötödik leggazdagabb embereként ezt a nagy múltú versenyt szemelte ki cége, a szoftveróriás Oracle reklámfelületének. A tulajdonos döntése alapján olyan katamaránok szerepelhettek a felvezető versenyeken és a végső párbajon, amelyek költsége a kupa tizenkét hagyományos résztvevő nemzetéből nyolcat eleve visszavonulásra kényszerített. Csak a svédek, az olaszok és az új-zélandiak tudtak érdemben versenyezni a kihívó címéért a vízből kiemelkedő, 90 km/órás sebességet elérő csúcshajóikkal. Az óceániai szigetország adófizetői is beleadtak 20 millió dollárt, vagyis a költségek ötödét, hogy versenyképesek legyenek.
Közben Ellison pusztán a tévés közvetítések modernizálására 80 millió dollárt költött. Az egyes meccseket mobiltelefonos alkalmazásokkal élőben lehetett követni, és összetett grafikai megoldások mutatták a vízen, merre van a pálya, milyen örvényeket hagynak maguk mögött a hajók, hogyan feszül a szél az 580 négyzetméteres vitorlának. A verseny vizuális megújítása osztatlan sikert aratott. Ellison azonban félreállította a régi legénységet, hogy a 20-40 év közötti, marketingszempontból a legfontosabbnak tartott célcsoport számára átélhetőbbé tegye a sportágat. Csapata vezető szponzorainak egyike – korántsem véletlenül – az az osztrák energiaital-gyártó cég, amelyik minden gyors, veszélyes és fiatalos sportot, pontosabban látványosságot támogat.
Ezek után érthető, hogy a kiviknek szorított a fél világ. És sokáig úgy tetszett, a tehetség és leleményesség valóban legyűri az irdatlan összegekből gazdálkodó amerikai csapatot. Egy ponton az új-zélandi televízió már a pezsgőbontásra készült. A kihívók 8:1-es vezetése azt jelentette: már csak egyetlen meccset kell nyerniük a hátralévő nyolc futamból. És volt is olyan verseny, amelyen behozhatatlanul vezettek. A gyenge szél miatt azonban az előírt 40 perces szintidőt 3 perccel túllépték, így a végső diadalt jelentő pontot nem adták meg nekik a hirtelen roppant szigorúan fellépő bírók. Ezt követően kétszer is félbeszakították a versenyt a szervezők, mert túl erősnek ítélték a szelet. Mindkétszer a kivik vezettek. Azt már szinte hozzá sem kell tenni, hogy hasonlóan erős szélben amerikai vezetésnél nem láttak okot a leintésre.
Lehet még fanyalogni, de igazság szerint ez ilyen verseny: 162 éve mindig a címvédő diktálja a feltételeket, és most bizony Ellison fújhatta a passzátszelet. James Spithill kormányos és a 6:0-nál érkező taktikus – nem mellesleg: négyszeres olimpiai bajnok – Ben Ainslie mindvégig hitt a lehetetlennek tetsző fordításban. A csapat tagjai az utolsó pillanatig optimalizálták a 40 méter magas árbocú hajót, és a döntő futamokban idegileg is az új-zélandiak fölé kerültek. Dean Barker, a kivik kapitánya a diadal küszöbén állt, de csak a keserű könnyek maradtak számára. Az új-zélandi team menedzsere a közelgő kudarc láttán előre közölte: a következő viadalon nem vesznek részt, mert ilyen anyagi áldozatot kis országuk nem tud még egyszer felvállalni.
Közben Ellison azt ígéri: legközelebb a megfizethetőbb hajók versenyére hívja ki a világot. Meglátjuk, tartja-e magát ehhez. Mert ha a feltűnést kereső milliárdos valamit megtanulhatott a San Franciscó-i öbölben, akkor az az a felismerés, hogy minden pénz kérdése.
S abban a versenyben a nagy Larry végképp verhetetlen.
