1. Brazília. 2. Spanyolország. 3. Németország. 4. Belgium.
Alighanem az a legtisztességesebb eljárás a részemről, ha már az elején rögzítem a tényállást; igen, a közönségétől földöntúli energiákhoz jutó házigazda szépen behúzza a vb-aranyat (Neymar is szobrot kap a Cukorsüveg-hegyen, Scolarit államelnöknek választják, E. T.-ről stadiont neveznek el), a legutóbbi vb és két Eb hős címvédői szomorúan passzolgatva ballagnak majd az öltözőbe a vesztes döntő után („Még nem eshet le!" – kiáltja Iniesta Xavinak a zuhanyzó előtt), a németek... Na ja, a németek valahogyan mindig odazúdulnak az élre (Löw kapitány az elődöntő végén minden eddiginél morózusabban majszolgatja majd kedvenc zöld-sárga táplálék-kiegészítőjét), az ifjú, összetartó, lenyűgöző belgák pedig cokit mutatnak az összes nagyokosnak, hogy tudniillik miként lehet tervszerű utánpótlás-koncepcióval (vö.: koncepcióval) újra előbukkanni a futballtérben, s megmutatni önnön csodálatosságunkat a nagyvilágnak.
A horvátokat még nagyon idekívánnám az élre, mert imádom – a tehetségük mellett – a mentalitásukat, a technikájukat, nem utolsósorban azt, hogy védőik gond nélkül lerúgják a fejed, ha a labdával bármit óhajtasz művelni. Jó, nem feltétlenül kell ilyesfajta gondos beavatkozásokhoz védőnek lenni, speciel a derék Mandzukic csatár is úgy szállt bele a jó Gudmundsson térdébe a már győztes állású pótselejtező visszavágóján, hogy az izlandi kolléga testrészét azóta hegesztik.
