A legfőbb bíró

Mint minden futballrajongó kisrác, gyerekként ő is futballista szeretett volna lenni. Pedig a családi minta ott volt kéznél: édesapja, Kassai István szintén játékvezető volt. Az NB III-ig jutott, de nagyon sokáig aktív volt: 2008-ban a Komárom-Esztergom megyei szövetség emlékérmet adott át neki 35 éves játékvezetői tevékenységének elismeréseként. Apja egyben a legnagyobb kritikusa is volt a kezdetektől, minden meccs után alaposan elemezte a tevékenységét. „Édesapám három szerepkörben is segített: mint apa a fiát, játékvezető az asszisztensét, idősebb kolléga a fiatalt. Ha ő nem kezd el foglalkozni velem, nem motivál, ha nem tartja rajtam a szemét, biztosan nem tartanék itt. Bár a BL-döntő után is megkaptuk tőle, hogy mit kellett volna másképp tennünk” – idézte fel apja szerepét a FourFourTwo futballmagazin magyar kiadásának adott interjújában Kassai. Az édesapján kívül a nemzetközi játékvezetők közül az olasz Roberto Rosetti volt rá nagy hatással, állítja: rengeteget tanult tőle a testbeszéd, a gesztus, a kommunikáció módszereiről.

Fotó: Korponai Tamás / Népszabadság

A játékvezetői vizsgát 1990-ben Bicskén tette le, első mérkőzése – még partjelzőként – a Szárliget–Óbarok Fejér megyei találkozó volt, és utána is évekig ebben a körzetben vezetett, a felnőtteknél 1993-tól kezdve. Ám nem a helyi ismeretségnek köszönhető, hogy 2008-tól a térség futballközpontjává váló Felcsútra, a Puskás Akadémia által szervezett nemzetközi korosztályos tornára, a Puskás-Suzuki Kupára is előszeretettel hívták vezetni – hiszen akkor már elismert művelője volt mesterségének. Sebesen haladt ugyanis felfelé a szamárlétrán, az NB I-ben 1999-ben mutatkozott be.

Gyors fejlődésében lendítette előre a hitvallása is, miszerint nem kell magas szinten rúgni a labdát ahhoz, hogy valaki tudja, milyen érzelmek dominálnak a pályán. Példás szerénység, hiszen ha saját futballtudását leértékeli is, tagadhatatlan, hogy a játékvezetői munkához kiváló adottságai vannak, nem beszélve a képzettségéről. Már akkor több nyelven tudott (angolul és németül jól beszél, de az orosszal és a franciával is elboldogul), amikor ez még cseppet sem volt jellemző a nemzetközi mezőnyben, és jó kondíciója – amelyek révén az akciókhoz is rendre testközelbe tudott kerülni – miatt is az elitbe tartozott. Mindeközben magassága, jó kiállása is tekintélyt parancsolóvá teszi a sztárjátékosok köré­ben. A szakértők közül azonban többen

úgy tartják: nem olyan kiválóak a megérzései, mint az 1994-es vb-döntőt vezető Puhl Sándoré, aki a legtöbbször akkor is ösztönösen jól döntött, ha semmit sem látott az esetből, de Kassaiban több a munka és a koncentráció.

A nemzetközi játékvezetők sorába 2003-ban lépett. Feltartóztathatatlanul, de szigorú protokoll szerint lépkedett előre: U17-es, U19-es és U20-as világbajnokságon is fontos szerephez jutott, mielőtt a felnőtt UEFA-sorozatokban is rangos feladatokat kapott volna. Az első, igazán nagy mérföldkő a 2008-as pekingi olimpián érkezett el: számára is váratlanul ő vezethette az Argentína–Nigéria (1-0) döntőt. Magyar játékvezető korábban sohasem fújhatott az ötkarikás játékok fináléjában. A 2010-es BL nyolcaddöntőjében a Sevilla–­CSZKA Moszkva meccset vezette, így tizenkét év után ő lett az első magyar, aki a legrangosabb európai sorozat egyenes kiesés szakaszában feladatot kapott.

Ekkor már állandó segítője volt Erős Gábor és Vámos Tibor, akikkel aztán 2010-ben együtt utazott Dél-Afrikába is a világbajnokságra. A sportág nagy csúcseseményén négy mérkőzés dirigálását bízták rá: a Brazília–Észak-Korea és Uruguay–Mexikó csoportmeccset, valamint a Ghána–Egyesült Államok nyolcaddöntő után az egyik elődöntőt, a durbani Spanyolország–Németország (1-0) találkozót is. A nemzetközi sajtó a legnagyobb elismerés hangján szólt a tevékenységéről, noha a vesztes német együttes néhány tagja benne találta meg a bűnbakot. Tudjuk be ezt a vesztesek keserűségének:

a dél-afrikai torna előtt is már a világ tíz legjobb sípmestereként tartották számon,

de a vb-elődöntővel végleg belépett a szakma legszűkebb elitjébe, az év végén például a világ ötödik legjobb játékvezetőjének választották.

Aki úgy gondolta, hogy ennél nincs feljebb, az nagyot tévedett. A FIFA után az UEFA, az európai labdarúgó-szövetség is rangos feladattal bízta meg. A lehető legrangosabbal: 2011 májusában a Wembley stadionban rendezett BL-döntőn a Messi–Iniesta–Xavi-féle Barcelona Kassai Viktor sípjelére kezdte meg a játékot Sir Alex Ferguson Manchester Unitedje ellen (3–1-re nyertek a katalánok). Nála fiatalabban soha senki nem vezette még az első számú európai klubsorozat döntőjét: csupán 35 éves volt ekkor. Segítői azonban nem mindig szolgálták jól nemzetközi előmenetelét. A 2012-es ukrán–lengyel közös rendezésű Európa-bajnokságon rövidre sikerült a kiküldetés.

Pedig az előzetes papírforma alapján egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy Kassai vezetheti majd a döntőt, hacsak nem hibázik valami nagyon nagyot. Ő nem, a csapata azonban hibázott. A házigazda Ukrajna Anglia elleni csoportmeccsének 62. percé­ben Kassai előbb lesről elengedett egy hazai támadást, amelynek a végén az angol gólvonalon túlra jutott a labda, John Terry onnan kanalazta ki. Az alapvonali játékvezető, Vad II István nem látta, hogy bejutott a labda a kapuba, így Kassai nem adta meg a gólt.

A döntés az Eb legnagyobb játékvezetői hibája volt,

a magyar delegáció számára azonnal véget is ért a torna, és félő volt, hogy az eset évekkel visszaveti mind Kassai, mind Vad II nemzetközi pályafutását.

Szerencsére nem így történt, és az ­UEFA az Eb-t követő ősztől újra fontos meccseket adott neki, például az orosz-portugál vb-selejtezőt vagy a Dortmund–Real Madrid BL-meccset. Az ukrajnai baki utórezgéseként a 2014-es, brazíliai világbajnokság még kimaradt számára, de idén újra ott lesz az Európa-bajnokságon. Az UEFA-sorozatokban is ismét olyan meccseket kapott meg, amelyek méltóak hozzá: az Európa-ligában az egyik elődöntőn fújhatott (Liverpool–Villarreal 3-0), és a Real Madrid–Atletico Madrid BL-döntőn is a bírói csapat tagja volt, negyedik játékvezetőként.

Korábban sokszor hangoztatta, hogy idehaza a játékvezetők nem kapják meg azt a szakmai és anyagi megbecsülést, amely ­külföldi kollégáiknak jár.

Hiába vezeti egyik héten a BL-döntőt a Wembley-ben, három nappal később ugyanúgy gyalázzák őt a szurkolók egy NB I-es meccsen, mintha semmit nem tett volna le az asztalra

(olykor nemcsak a nézők, de a legnevesebb edzők egyike-másika – Verebes József, Mezey György – is kemény, durva szavakkal esett neki). Ismerve a nemzetközi meccsek játékvezetői honoráriumait, az anyagi megbecsülés hiányáról inkább a kollegialitás jegyében emelt szót, de neki és tizenegy munkatársának is örömhírt jelentett, hogy 2013-ban az MLSZ bevezette a professzionális játékvezetői foglalkoztatást.

Noha ő maga úgy tartja, hogy a játékvezetői teljesítmény objektív eszközökkel nem mérhető, de azért az egyéni díjak nem kerülték el. Idehaza többször volt az év játékvezetője (legutóbb 2016-ban), 2011-ben, a BL-döntő évében pedig az IFFHS, a világfutball történelmével és statisztikáival foglalkozó szervezet őt választotta a világ legjobb játékvezetőjének.

Bár már oktathatná is a játékvezetést, továbbra sem rest tanulni: a mai napig visszanézi felvételről a meccseket és kollégáival vagy édesapjával elemzi, mit csinált rosszul. Hibakereséssel pörgeti filmkockáit egy olyan életnek, amelyet sokan – akik a partvonalon túlról szidják felmenőit – szó nélkül elfogadnának a sajátjuk helyett.