Most nem valami óriásszökkenésre kell gondolni, csak megfeszítem a combomat, s picit fölemelkedem a helyemről, állítólag gyerekkorom óta így teszek minden gólnál a számomra közömbös meccseken, bárkinek is a javára, illetve sérelmére jön az a gól, én reflexszerűen megünneplem, ez a minimum, amivel a futballnak tartozunk.
Plusz az ökölbe szorított kéz, amit lehet úgy is érteni, hogy jól van, ezt berúgták, ám úgy is, hogy a fene egye meg, ezt el lehetett volna kerülni; külföldön, idegen társaságban ez a kétértelműség nagyon jól jön.
Luganót rántották le a 23. percben a Costa Rica-i védők, a bíró egyből befújta, Cavani pedig bevágta, a pakisztáni nyilván ekkor vette észre, hogy kicsit fölemelkedem a helyemről, s a kezem ökölbe szorul. Ha jól láttam, akkor a zsúfolt vendéglőben egyetlen ember ugrott fel a helyéről az „uruk” gólja után, egy helyi osztrák lehetett: akár sztereotípia, akár nem, nagy darab, pirospozsgás arcú férfi, előtte literes korsóban a sör, ám ő el is kiáltotta magát, hogy bravó! De különben semmi.
Nehogy azt higgyük, hogy a többi hetven vagy nyolcvan vendég Costa Ricának drukkolt, dehogy, az elsöprő többség senkinek se drukkolt, minthogy nem is nézte a meccset, mint ahogyan előző nap sem nézte, sőt a nyitómérkőzésbe is csak bele-belepislantott, inkább az asztaltársaival beszélgetett, meglett férfiak és fázósan a párjukhoz bújó nők, ölelkező fiatalok, valami zenekaron vitázó társaság, duruzsolásuk elnyomta a tévé hangját.
Mégis valahogyan ünnepi hangulat áradt a meccs-nem-nézésből, mintha a futball csak valami katalizátor volna, ürügy, hogy másfél órán át együtt legyenek ismerősök és idegenek; az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy nem a meccset nézi, hanem a meccset nem nézőket.
Akkor követtem el a végzetes hibát, amikor visszakérdeztem, hogy Pakisztánban mi a helyzet. Mi volt a selejtezőkön, kik ellen buktak el, s hogy van-e legalább bajnokságuk. Fogalma sincs, válaszolta, nem érdekli a futball, soha nem is érdekelte, itt se nagyon, tőlem is csak azért kérdezte, amit kérdezett, mert látta, hogy idegeskedem.
Nem szeretem az ilyet. Egy helybélivel tán még leállnék vitatkozni is, régi osztrák–magyarok, meg pláne ’85-ben az a 3-0 a Práterben, ám egy pakisztáninak nehogy már magyarázkodnom kelljen, hogy valaha mekkora futballunk volt, sőt lesz is majd, csak ma még húsz perc után besavasodnak a fiúk, így hazám most sajnos az egy szem Besicnek drukkol a világbajnokságon, ám az FTC átigazolási hírei szerint két év múlva, az Eb-n talán már Kukuruzovicnak fog, úgyhogy elvárom a kellő tiszteletet.
Ám akkor a pakisztáni hirtelen a képernyőre mutat: Costa Rica épp egyenlít, majd együtt nézzük, hogy két percen belül a vezetést is megszerzi, az uruguayi védők magukba roskadva ülnek a gyepen.
Nem szabad elkeseredni, mondja mélyen a szemembe nézve, újra és újra meg kell próbálni. S mindezt olyan átszellemülten mondja, hogy a harmadik Costa Rica-i gól után magam is összezuhanok, mintha mindig is az uruknak szurkoltam volna, mint az a két, világoskékre sminkelt gyönyörű lány a tévé képernyőjén, jelentős keblekkel.
